Amikor nyolc hétig nem jártunk ki

Mindannyian máshogy éltük meg a karantén időszakát, különböző módon reagáltunk rá, sokféle tapasztalatokat szereztünk. Olykor nagyon örültünk az otthon töltött időnek, máskor legszívesebben kiszaladtunk volna a világból. A Capa Központ Nyolc hét. Magyar fotográfusok a járvány idején kiállítása ezeket a tapasztalatokat rögzíti: a képekben igazán magunkra ismerünk.

A radikálisan átalakult tér- és időtapasztalat az ablakon kívül és belül is megmutatkozott, ez a válogatás pedig egyszerre követi végig, hogy mi történt kint a világban és bent az otthon melegében ez alatt a nyolc hét alatt. Érdekes kontrasztot képeznek egymással a kiürült urbánus tereket megörökítő és az újra felfedezett, belakott otthoni szobákról, a bensővé vált életről tudósító képek. 

Az első héten készült képeken különösen éles ez az ellentét: Csudai Sándor fotóin a munkások fertőtlenítik az üres aluljárókat, Stiller Ákos képén a kivilágított Szabadság-szobor égbetörő mutatványát közönség nélkül hajtja végre. Eközben Kállai Márton munkáján egy kislány őrült vágtába kezd játék falován, Mónus Márton női alakja pedig jógázással csendesedik le.

Szombat Éva fotóján a bezárkózás momentuma idillikus fényben tűnik fel. Az alkotó egy maga elé helyezett babaház ablakán kukucskál kifelé, előtte egy boldog papírpár, a fotós és férjének kicsinyített másai kandikálnak kifelé.

Az egész kép rózsaszín ködbe burkolózik. Az első hetet így is megélhettük: jó volt kiszakadni a mókuskerékből, örülni az otthonban töltött időnek, rácsodálkozni a mindennapok lassúságára. Olyan ártatlanul és felhőtlenül, ahogy például Pályi Zsófia képén látjuk.

A II. hét fotóin a derű már beárnyékolódik Bődey János négy szociofotója láttán szembesülünk azzal, hogy míg mi vattacukormámorban élveztük a bezártságot, addig a mélyszegénységben élők a karantén alatt még inkább perifériára szorultak, még inkább meg kellett küzdeniük a mindennapokkal.

E fotók súlyosságát Neogrády-Kiss Barnabás képének humorossága oldja fel némiképp. A konyhában összefutó pár maszk híján pólóval takarja el az arcát, nehogy megfertőzzék egymást.

Puklus Péter és Klenyánszki Csilla kuckózó gyerekei ráébresztenek minket, hogy a kicsiknek milyen könnyű volt alkalmazkodni az új helyzethez. Sokukat nem igazán zavarta, hogy nincs ovi/suli.

Ebből a csoportból még érdemes alaposan megnézni Máté Péter tájképeit. Az ember nélküli terekben sosem látott szépségek bújnak meg. A nap díszes árnyékot fest a Szabadság híd a járdájára, a Nagykörút és épületei tökéletes perspektívát írnak le, az Erzsébet híd geometrikus formái harmonikusan merednek az égbe… Olyan részletek ezek, amelyeket az emberekkel zsúfolt városban nem látunk meg.

Gáldi Vinkó Andi fotója a III. hétről egy igazán meghitt, bensőséges pillanatot tár elénk. Édesanya és gyermeke a takaró alatt bekuckózva összekacsintanak. Mivel senkinek nem kellett sehova időben odaérni, ezekre az összebújásokra is volt idő.

Ebből csoportból látszik, hogy a harmadik héten már kezdtünk magunknak különféle elfoglaltságokat találni, hogy ne őrüljünk bele a túl sok otthonlevésbe. Fehér Vera fotóin például rendbe szedett konyhakertet, szív alakba rendezett petrezselymet, rögtönzött, élő növényhatározót látunk. Kreatívkodni kezdtünk, Altnőder Emese fotóján erre látunk példát.

Persze olykor megölt minket az unalom. Volt, akinél előfordult (Szalay Krisztinánál biztosan), hogy a kézfejére betűtésztából rakott ki megfejthetetlen szövegfolyamot. A terek pedig továbbra is üresen álltak. Szőlőssi Mátyás egyik fotóján egy üres villamost látunk, egy másikon az utcán levő egyetlen nénit, aki maszkban, kocsiját maga után húzva igyekszik bevásárolni. A fotós egyik képével az utcán élőkre irányítja a figyelmet, azokra az emberekre, akiknek a karantén idején nem volt hova bezárkózniuk.

Az ötödik héten megkezdődtek a tömeges tesztelések: Csudai Sándor fotóján feltűnnek a védőburokba zárt tesztelők, akik jelenlétéhez, kinézetéhez szép lassan mi is hozzászoktunk.

A karantén hatodik hetén zajlottak az érettségik. A fotók többségén öltönybe és maszkba öltözött gimnazistákat látunk, akik addigi életük legnagyobb megmérettetésére készülnek. Az izgalom, izgatottság épp olyan, mint bármelyik más évben, csak a dress code változott. Aztán feltehetően ez volt az a hét, amikor azt a tanácsot kaptuk, hogy a vásárolt zöldséget, gyümölcsöt fertőtlenítsük, alaposan fürdessük meg. Ajpek Orsinál a tusolóban tisztul az áru, a zeller és hagyma a csapon lógva várakozik a sorára. Egy másik képén pedig a gyümölcsök fürdőznek a vízben.

Ebbe a sorba illeszkedik Gáldi Vinkó Andi fotója is az első hétről, amelyen az almák szappanos vízben úszkálnak.

A hetedik hétre nyilvánvalóan besokalltunk. Elegünk volt a bezárt játszóterekből (Pályi Zsófia képe), már nagyon hiányoztak a szeretteink (Kállai Márton fotója). Utáltuk, hogy mennyi szemetet termelünk az egyszer használatos védőeszközökből, így azokat igyekeztünk újra felhasználni (Gáldi Vinkó Andi). Nem vágytunk semmi másra, csak egy olyan zugra, mint amilyen Zellei Boglárka Éva képén szerepel. Egy békés, nyugodt lyukra, ahol nem létezik a vírus, ahol el lehet bújni, de ahonnan ki is lehet jönni, ha épp úgy tartja kedvünk.

Aztán jött a nyolcadik hét, amikor újra éledezni kezdett a világ. Mónus Márton fotói nagyon jól visszaadják, hogy az emberek mennyire vágytak már a szabadulásra. Abban a pillanatban, ahogy lehetett, szinte azonnal benépesítették a kedvenc pihenőhelyeiket. Megtelt a Római part, mintha soha nem is lett volna semmiféle vírus.

Az élet visszatért a régi kerékvágásba, miközben bizonyos szempontból sosem térhetünk vissza a régi életünkhöz. Ez a válogatás egyszerre idézi fel azt az emlékezetes tavaszt, amikor ki kellett szakadnunk a megszokott rutinból és sokunknak újra kellett definiálnunk az egész életünket az alapoktól kezdve. Ugyanakkor szembesít minket azzal is, hogy mennyire törékeny is az élet, a társadalom, és hogy mennyire nem vigyázunk rá.

A kiállítás ingyenesen megtekinthető 2020. augusztus 16-ig.

Nyitókép: Mónus Márton