Valóban zárt a periódus: 1908 januárjában, a nem is olyan boldog békeidőkben indult a folyóirat, és 1918 őszén az I. világháború befejeződésével, illetve 1919 januárjában Ady Endre halálával lezárult az első nagy nemzedék regnálásának hőskora. A nyolcvanpercnyi szemelvényfolyam a személyiség ? a női én ? és alighanem legfontosabb ?megépítő? érzése, a szerelem felől indít. Üveglap/tükörlap mögött, a homályból lassan, fokozatosan előtünedezve, monologizálva Pregitzer Fruzsina kisóhajtja, kikiáltja, kisusogja magából az est beszélőjét, előadóját, aki ? Olt Tamás rendezői fogása révén ? kedves ?láb-bábszínházzal? és egy kis nekiöltözködéssel mutatkozik be. Aztán érces-nagylányos-asszonyos-szép hangon többek között egy nem különösebben ismert Ady-verssel folytatja ? Akkor sincsen vége ?, hogy a nagyon ismert Juhász Gyula-költeménnyel ? Anna örök ? egyszerre erősítse és cáfolja az előtte mondottakat.
A névsor Karinthy Frigyessel, Kosztolányi Dezsővel, Szép Ernővel és Móra Ferenccel egészül ki (utóbbinak az írói világa persze a Nyugat-hagyományon belül amolyan becses szellemi csempészáru). A gondolatkör közösségibb, történelmibb tartalmak felé terjeszkedik. A produkció mintegy fele énekes mestermunka Tamás Attila zongorálására. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésznőjének vendégszereplése a Kabaré 24-et mini-orfeummá avatta. (A nyíregyházi repertoáron ? és ugyancsak Pregitzer közreműködésével ? megtalálható a Császár Angela, Benedek Miklós és Szacsvay László nevével fémjelzett egykori nagyszerű Budapest Orfeum-összeállítás egy rövidített változata is, illetve a Nem viccelek, csak játszom érintkezik az ott felhasznált sanzon-, kuplé-anyaggal.)
Csík György hangulatos terében a díszlet elemei jobbára a kissé bőre sikeredett jelmezkollekciónak vannak alárendelve. Tonett fogas, utazóbőrönd aggatáshoz, tároláshoz szükséges. Világháborús bakanóta előadásához zubbony, derékszíj, sapka közül egy is elegendő lenne jelzésnek. A be- és kiöltözések nem rontják el a keményen diktált tempót. Nem egészen érthető rendezői húzás, a zongorista miért jelent be egy hangtölcsért kézbe véve az elején, középtájt és ?kicsengetés előtt? első, második és harmadik (színházi) figyelmeztetést. Talán azért, mert a harmadik után kevéssel már pont is kerül a játékra, pedig akár most kezdődhetne vagy folytatódhatna (a színésznő lelkesültsége és a publikum érdeklődése okán is)?
A szerkesztésben irodalmárok és mások konzultációja is hasznosan segített, de igazán megfelelő befejezést nem sikerült találni. Fő helyen Karinthytól A cirkusz minden tekintetben más jellegű, horderejű, bölcseletű, humorú, mint amit előtte hallottunk. De úgy is felfogható a választás, hogy eddigre már a Nyugat kissé háttérbe szorul (legyen akármilyen különleges egyénisége az első nyugatos generációnak Karinthy), és az előadó szakmai-emberi önvallomását halljuk ki a híres novellából. Pregitzer Fruzsina ura a színpadnak, ura eszközeinek; a közönséggel való kontaktust nem kikacsintásokkal, hanem játékának-énekének maximalizmusával éri el. Bájos és markáns, előkelő és plebejus, komoly és mórikáló. Amikor a 20. század elejének literátus nyelvén ?politizál? ? nem állja útját a szemelvények keltette naprakész vélemény-társításoknak ?, sosem csigázza túl az aktualizálás lehetőségét. Kitárja a szöveget, hadd szálljon. Bátran meggyúrja-forgatja a választott műveket, olyképp, hogy ebben a közelítésben ? ám valóban csak ebben az öntörvényű, magáért érvelő, homogenizálóan sokszínű elsajátításban ? a lírai darabok prózaszerű tolmácsolása, egy-egy vers indulatszavakkal, metakommunikatív jegyekkel történő felülírása, felülmondása az irodalmat féltő ízlés számára is mindenestül elfogadható. Az elköszönés nem is lehet más, mint a vallomás: ez csak színház, de ez az életem.
