„Nyugodt is addig voltam, amíg nem volt sikerem”

Néhány éve került elém A jókedvű örmény temetése, már nem is emlékszem, hogyan. Rögtön magával ragadott a sajátos világ, és azonnal utána is jártam, kinek köszönhető ez az alkotás. Bár bánom, hogy nem korábban bukkantam rá, nagyon örülök, hogy ismerem ezeket a filmeket, annak pedig különösen, hogy nemrégiben alkotójukkal, Szilágyi V. Zoltánnal beszélgethettem. December elején nyílt kiállítása az Urániában – többek között erről is mesélt.

Grafikusként
végzett, majd Bukarestbe került az Animafilmhez. Hogy történt ez a váltás?

Ifjú koromban egyáltalán nem gondoltam, hogy ezzel foglalkozom majd. Akkoriban az volt a rendszer, hogy a három művészeti akadémia, a bukaresti, kolozsvári és jászvásári végzőseinek egy telekonferencián hirdették meg az elfoglalható munkahelyeket, amelyekből az eredmények függvényében lehetett választani. Az országból akkor elsőként választottam. Azért kerültem Bukarestbe, mert Erdélyben nem volt meghirdetett munkahely. Marosvásárhelyre szerettem volna menni, de így nem tudtam. Megbeszéltem a szüleimmel, és megszületett a döntés, hogy elmegyek Bukarestbe, ahol korábban egyszer voltam – egy sikertelen felvételin. Szuper állás volt, amit választottam, a nagy filmtröszt grafikusaként kellett volna elfoglalnom a helyem. De azt a pozíciót gyakorlatilag lenyúlták előlem, ezért munkahely nélkül tengettem a napokat, amíg el nem fogyott a pénzem. A kiszolgáltatottság elég bátorságot adott ahhoz, hogy csináljak ott egy nagy cirkuszt, és akkor azt mondták, menjek végig a filmes vállalatokon és válasszak helyet. Egyedül az Animafilmnél rajzoltak, így kerültem oda.

Hogy teltek a bukaresti évek?

Korábban semmit nem tudtam a szakmáról, a rajzfilmekről, így végigjártam a szamárlétrát. Itt meg kell érteni, mi miért van, fokozatosan lehet haladni. Először háttereket festettem. Az igazgatónő látta, hogy szerepelek különböző kiállításokon, és felajánlotta, hogy csináljak egy filmet, így álltam neki az első mozimnak. Nagyon komolyan vettem, teljesen egyedül fogtam neki, és egy év leforgása alatt megcsináltam a Gordiuszi csomót, aminek váratlanul nagy sikere lett. Igazából nyugodt is addig voltam, amíg nem volt sikerem.

Hogyan állt neki a Gordiuszi csomónak?

Az ötletet abból merítettem, ahogy éltem, amiket olvastam. Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy ezeket közölhettem ebben a formában.

A váratlan siker után nőtt a nyomás?

A cenzúrával akadtak gondok. A nagy siker miatt jobban elkezdtek figyelni, a forgatókönyveket maga a miniszter asszony hagyta jóvá. A második filmtervnél sokkal tüzetesebben néztek utánam. Az alapkoncepciót nem mondhattam el úgy, ahogy elképzeltem. Ennek a lényege az volt, hogy mítoszokra addig van szükség, amíg egy dolog nem valósul meg. Mert ha igen, kit érdekel, hogy Szent György megölte a sárkányt…? Pár manővert aztán beépítettem a meggyőzésbe, és megkaptam a lehetőséget. Ebből lett az Aréna, aminek szintén nagy sikere lett. Akkorra érezhető lett, hogy itt valaki – apró lépésekkel ugyan, de – a rendszerrel szembe igyekszik menni. A harmadik filmemet hat hónap után be is tiltották. Egy reggel bementem a stúdióba, és fél év munkája teljesen eltűnt, az összes rajz, minden. Abból azóta sem sikerült még csak egy cetlit sem visszaszereznem. Ezt követte a Monológ, a téma elfogadtatása ott is nehézkes volt, aztán további gondok adódtak. Több másodpercnyi képet kivágtak, már a hangkeverés és vágás után.

Miért?

A beállításban egy vasutas állt a jelzőzászlóval, miután elment a vonat, amit ki akart siklatni, de nem sikerült. Ezután a zászló szálanként lefoszlik és egy csonka bot marad a kezében. Ezt a cenzúra kivágta, mondván, a nemzet zászlaja nem foszlik szét. Hiába nem államzászlóról volt szó, nem lehetett őket meggyőzni. A kép eltűnt, de a hangszalagon megmaradt ez a rész, én pedig úgy oldottam meg, hogy az üres helyre fehér és fekete pulzáló kockákat vágtam be, ettől új „réteget” is kapott: maga az anyag vált üzenetközvetítővé, a pulzálás, a fény és a fény hiánya. Elkészült az új mastercopia. Előfordult, hogy vártak ránk a fesztiválokon, azonban a többhetes nyűglődés és macera miatt nem jutottunk el. Elkobozták az anyagot, aztán hetekig ültek rajta. Ezután megszűnt a lehetőségem, hogy filmet készítsek ott.

Kecskemétre került a rajzfilmstúdióba. Magyarország volt a cél?

Nem, és kivándorolni sem állt szándékomban egyáltalán. Miután Zágrábban nyertem, Rofusz Feri – már az Oscar-díj után – hívott Kölnbe dolgozni, John Halas, aki az Állatfarmot csinálta, Londonba hívott, de úgy éreztem, amíg filmet csinálhatok ott, ahol vagyok, addig jól vagyok. Ám egy alkalommal magához hívott a miniszter, és azt mondta, változtassam meg a nevem, mert ezzel a magyar névvel nem tudom Romániát képviselni. Köpni-nyelni nem tudtam, majd elmentem a stúdióba és beadtam a felmondásomat, utána pedig a kivándorlási kérelmemet is, bár nem tudtam, hova. Korábban már találkoztam a kecskeméti stúdió művészeivel, ismertem őket, és úgy döntöttem, oda megyek tovább. Ők szeretettel vártak, örültek nekem, és ott is maradtam aztán 2015-ig.

Nagyon sok díjat tudhat magáénak. Melyik jelenti a legtöbbet?

Az első nyilván kiemelt helyen van, mert az derült égből villámcsapásként ért. Ott volt az Opera Prima díj Zágrábban 1980-ban. A Jegyzőkönyv Mansfeld Péter emlékére az egyetlen magyar nyelvű versenyfilm volt 2007-ben a Berlinálén, erre is nagyon fontos állomásként tekintek azóta is. A jókedvű örmény temetése Grand Prix díjat nyert a képes forgatókönyvvel. Sokat jelent a bilbaói Aranymedve, a damaszkuszi második díj is. A maga idejében mindegyikről azt gondoltam, hogy további lehetőségeket hordoz, de aztán mindig csak azt éreztem, hogy utána valahogy nehezebb.

Az Urániában december 19-ig látogatható a most nyílt kiállítása. Hogy jött az ötlet?

Az Uránia részéről jött a felkérés, ők hívtak meg. Sorozatot csinálnak az animáció még élő és aktív klasszikusairól, múlt hónapban Gyulai Líviusz volt, most pedig engem ért a megtiszteltetés. Az alapkoncepció szerint bővebb válogatást mutatnak be a munkáimból, gyerekfilmek és felnőtteknek szóló egyedi filmek is műsoron vannak, valamint egy kiállítás. A dolog „lélekcsiklandozó” része, hogy a kurátor a lányom, Szilágyi Róza Tekla volt. Ő vette kézbe, ő intézett mindent, életemben először csak hátradőlve figyeltem az eseményeket.

És mit csinál most, mivel tölti a nyugdíjas éveket?

Írok, rajzolok, néha kiállítok. Vannak filmterveim is. A jókedvű örmény temetését Gattyán György finanszírozta, amitől, azt hiszem, nagyon sok irigyem lett. Amikor azután pályáztam, sokszor mondták, hogy akinek ilyen gazdag barátai vannak, annak minek a támogatás. Furcsa helyzet ez. Volt külföldi megrendelésem az elmúlt években, a holokauszt emléknapra kért tőlem egy Lengyelországban működő európai alapítvány egy kisfilmet, amit aztán nagy sikerrel vetítettek egész Európában. Örültem, hogy méltósággal sikerült eleget tenni ennek a nehéz témának. Mindenesetre jó lenne filmet csinálni.

Nyitókép: Apropó – Szilágyi V. Zoltán állóképei az Urániában, fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond