Hannibál tanár úr (1956)
Rendező: Fábri Zoltán; író: Móra Ferenc; forgatókönyvíró: Szász Péter, Gyenes István, Fábri Zoltán; operatőr: Szécsényi Ferenc; szereplők: Szabó Ernő, Greguss Zoltán, Somogyvári Rudolf, Apor Noémi, Kiss Manyi, Bessenyei Ferenc.
Nem sok olyan alakja van a magyar filmtörténetnek, aki annyira kevéssé lenne hősies alkat, mint Nyúl Béla tanár úr. És mégis, az ő elgyötört arca legtöbbünknek a kisember rendíthetetlen hősiességét juttatja eszünkbe. Nyúl Béla (Szabó Ernő) élete legnagyobb tette előtt áll: megjelenik a tanulmánya, melyben újraértelmezi Hannibál halálát. A szerény gimnáziumi latintanár addig ismeretlen forrásokra támaszkodva azt állítja, hogy a hadvezér egy karthágói forradalom áldozata lett, amikor új alapokra akarta helyezni az adórendszert. Írásával csak annyi a célja, hogy az újkori klasszika-filológia eredményeit gazdagítsa. Az 1930-as évek politikai közbeszédében azonban semmi sem kerülheti el a megbélyegzést és a könnyen manipulálható tömegek gyűlöletét.
Nyúl tanár úr azért nem teljesen naiv, hiszen az álmában megjelenő Hannibálnak (Bessenyei Ferenc) elmondja: „Én kérem szembeszálltam a világtörténelemmel, amit a kultuszminiszter úr őméltósága a középiskolák negyedik osztálya számára engedélyezett. És tessék elhinni, ez nálunk van olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpeseken.” De azt azért ő sem gondolja, hogy tanulmánya miatt – amit valójában senki sem olvas végig, csak kiragadják belőle a nekik megfelelő részleteket – előbb az ország legkiválóbb tudósának, majd hazaárulónak, végül pedig a nemzet és a faj megmentőjének fogják kikiáltani.
Fábri Zoltánt pályája során tulajdonképpen egyetlen téma érdekelte, amit különböző történeteken keresztül fogalmazott meg: az emberi méltóság és annak megsértése. Kedvenc szituációtípusa az, amikor az egyén egy kiélezett történelmi pillanatban döntéskényszerbe kerül. A rendező hitt abban, hogy amikor az egyszerű kisember akár a bukása árán is ragaszkodik a saját erkölcsiségéhez, valódi hőssé válik.
Dúvad (1960)
Rendező: Fábri Zoltán; író: Sarkadi Imre; forgatókönyvíró: Fábri Zoltán; operatőr: Szécsényi Ferenc; szereplők: Bessenyei Ferenc, Medgyesi Mária, Bitskey Tibor, Bodrogi Gyula, Siménfalvy Sándor, Barsi Béla.
Ulveczki Sándor (Bessenyei Ferenc) nagygazda elképesztő erejéről és bővérűségéről ismert a faluban. A különös ellenállhatatlanságot sugárzó férfi viselt dolgait mindenki elfogadja, mert tudják, hogy szembeszállni nem érdemes vele. A robusztus Ulveczki egy liter pálinka felhajtása után fogadásból a hátán egy kossal ugratja át a nagykaput, és fél kézzel vonszolja be a lányokat a szobájába. Számára semmi sem szent, amit megkíván, azt el is veszi. Monoki Zsuzsi (Medgyesi Mária), a napszámosként dolgozó fiatal lány azonnal elkezd vonzódni hozzá. Egy szerelmes nyarat töltenek együtt, majd amikor Ulveczki ráun a lányra, egyszerűen elküldi.
Zsuzsi nehezen kezdi újra az életét, végül Gál Jani (Bitskey Tibor) mellett találja meg a helyét. Gál mindenben az ellentéte a vehemens Ulveczkinek: higgadtan kezeli a problémákat, és soha nem hajlandó verekedésbe belemenni. Az új termelőszövetkezet tagjaiként csendesen folydogál az életük. Egy nap aztán Ulveczki ismét megjelenik a színen, és egyetlen dolgot akar: Zsuzsit. A lány lelkében pedig feltámad az ellentét elnyomott vágyai és szelíd családanyai érzelmei között.
A Dúvad felkavaró és komplex film a puszta erő és a civilizált viselkedés szembenállásáról, valamint az erotikus szenvedély hatalmáról. Ulveczki betörhetetlenségének erős szimbóluma a lova: amikor a férfi belép a téeszbe, beviszi kedvenc csődörét, Pölöskét is. A munkájukat végző téesztagok a lovat azonban ugyanúgy nem tudják féken tartani, mint őt: ahova csak helyezik, szétrúgja az istálló négy falát.
Karambol (1964)
Rendező: Máriássy Félix; forgatókönyvíró: Máriássy Judit; operatőr: Illés György; szereplők: Bujtor István, Balogh Zsuzsa, Latinovits Zoltán, Szabó Éva, Végvári Tamás, Bősze György.
A kisfiús mentalitású, de lenyűgöző testi erejű Terpinkó Gyula (Bujtor István) fittyet hány az illemre és a komoly felnőttek világára. Bármikor felkap egy-egy meglett férfit, egy egész torta elfogyasztása pedig meg sem kottyan neki. Hozzászokott, hogy futnak utána a nők, akiket egyszerűen csak nyuszikának hív, haverjaival pedig rendszeresen fogadásokat köt az újabb hódításaira. Ha nem megy olyan könnyen a dolog, akkor sem töri sokat a fejét, gyorsan elveszi a kiszemeltet (Szabó Éva), hogy egy éjszaka után kidobja. Mivel a gyárnak sorra nyeri a súlyemelőversenyeket, kivételeznek vele, és nincs rászorulva, hogy megváltoztassa a viselkedését. „Hol a te kultúrád?” – kérdezi tőle a KISZ-titkár (Végvári Tamás). „Itt, kisapám!” – mutatja neki büszkén a bicepszét. Amikor azonban megismeri a komoly, szorgalmas Évát (Balogh Zsuzsa), minden megváltozik. A szokásos erőfitogtatás itt nem működik, Gyula pedig kezd összezavarodni, és kivagyiságával majdnem halálos balesetbe sodorja a lányt.
Amikor Máriássy Félix rendező főszereplőt keresett a filmjéhez, igencsak bajban volt, mert olyan színészt kellett találnia, akinek a közönség elhiszi, hogy harmincszor fel tudja húzni magát, vagy gond nélkül emel ki hatalmas súlyokat. Beajánlottak neki egy 22 éves fiatalembert, a Közgazdasági Egyetem hallgatóját, profi kosarazót. Bujtor István – mert ő volt a fiatalember – ellenállhatatlan sármmal töltötte meg a kissé tanmeseízű történetet, és tanulmányai befejezése után szerencsére úgy döntött, hogy a színészetnél marad.
Csillagosok, katonák (1967)
Rendező: Jancsó Miklós; forgatókönyvíró: Hernádi Gyula, Georgij Mdivani, Jancsó Miklós; operatőr: Somló Tamás; szereplők: Kozák András, Krystyna Mikołajewska, Juhász Jácint, Tatyjana Konyuhova, Madaras József, Molnár Tibor.
Az erőviszonyok szakadatlan váltakozása – egyetlen mondatban talán így írható le Jancsó Miklós filmje. A Csillagosok, katonák egy csapat magyar önkéntest követ az orosz polgárháború zűrzavarában, apropója pedig az 1917-es októberi forradalom ötvenedik évfordulója volt – de a rendező természetesen ezt a témát is a maga elképzelése szerint vitte filmre. A főhős nélküli, több száz szereplőt mozgató film elsősorban a háború fogalmára koncentrál, és Jancsó életművének nagy kérdéseit, az egyén és a történelem viszonyát, az egyén szabadságlehetőségeit vizsgálja.
A film jellegzetes jelenettípusa, amikor az egyik fél (és teljesen lényegtelen, hogy vörös- vagy fehér katona) felülkerekedik a másikon, nyeregben érzi magát, és magabiztosan utasítgatja, megalázza vagy éppen megtizedeli az ellenfelet. Hatalma azonban csak ideiglenes lehet, mert perceken belül rajtaüt a fölényben lévő másik. Így a hóhérokból egy pillanat alatt halálraítéltek válnak.
Jancsó filmje elsősorban a mindenkori háború parabolája, amely a rá jellemző, modern filmnyelv segítségével bomlik ki a vásznon. A szovjet koprodukciós fél az eredményt látva nem volt elkápráztatva, hiszen a filmtől mi sem áll távolabb, mint a heroizálás. Az orosz mozikba csak egy cenzúrázott változat jutott el, de itthon és más országokban nagy sikert aratott a film, és ma is Jancsó egyik legjobb alkotásaként tartjuk számon.
Az oroszlán ugrani készül (1969)
Rendező: Révész György; író: Đorđe Lebovic, Dragoljub Ivkov; forgatókönyvíró: Révész György; operatőr: Illés György; szereplők: Bujtor István, Ajtay Andor, Psota Irén, Medveczky Ilona, Madaras József, Papp László.
Úgy tűnik, a magyar film legerősebb embere cím Bujtor Istvánt illeti, aki egy sor olyan moziban játszott, amelyek fizikai erejét hangsúlyozták. A Karambol és a Fiúk a térről (Szász Péter, 1967) után a sorban a következő film – amelyben még nem Ötvös Csöpiként, hanem Menő Fejként osztotta a pofonokat – Az oroszlán ugrani készül volt.
A film szuperügynökök hajszáját mutatja be egy titkos tömegpusztító fegyverért. A börtönből frissen szabadult háborús bűnös Klauberg professzor (Ajtay Andor) megtalálta a rák szérumát, amelynek egyetlen ampullájával százezreket lehet elpusztítani. A Pestis XX nevű méregért mindent megadna egy náci gonosztevő, aki szadista ügynökét, Helgát (Psota Irén) küldi a professzorra. Helga és csapata nem válogat az eszközökben, és a lánya (Medveczky Ilona) életével zsarolják a professzort. Szerencsére egy másik titkos szervezet is bekapcsolódik a hajszába, melynek legjobb ügynöke, az ellenállhatatlan Menő Fej (Bujtor István) veszi kezelésbe a gengsztereket. Bár pofonokat ő is jócskán kap, mégis rezzenéstelen arccal üti ellenfeleit és csábítja az arra járó nőket.
Az oroszlán ugrani készül amellett, hogy látványos akciófilm, egyben a James Bond-sorozat paródiája is volt olyan high tech eszközökkel, mint a hangrögzítő pipa, az adóvevőként működő karóra vagy a zakózsebből előkapható vezetékes telefon. És ha már pofonok: az egyik filmbeli gengsztert Papp László játszotta, aki Bujtornak is jó pár hasznos fogást megtanított. Az egyik verekedős jelenetük felvétele során megsérült, ami még a ringben sem gyakran történt meg a világhírű ökölvívóval.
Szerelem (1970)
Rendező: Makk Károly; író-forgatókönyvíró: Déry Tibor; operatőr: Tóth János; szereplők: Törőcsik Mari, Darvas Lili, Darvas Iván, Orsolya Erzsi, Bitskey Tibor, Szakács Eszter.
A magyar filmtörténet egyik legszebb alkotásában nagyon kevés dolog történik, mégis rengeteg mindenről szól. Főszereplője Luca (Törőcsik Mari), egy politikai elítélt felesége és a Mama (Darvas Lili), a férj idős édesanyja. Mindkettőjük életéből kiszakították Jánost (Darvas Iván), akit tíz év börtönbüntetésre ítéltek. Erről azonban csak Luca tud, és mindent megtesz, hogy az idős asszony meg ne sejtse, mi történt a fiával. Hogy utolsó napjait megédesítse, a fiatalasszony hosszú leveleket ír János nevében amerikai filmforgatásról, előkelő vacsorákról és világraszóló karrierről. A mama szinte issza a levelek minden egyes szavát, és boldog, hogy a fia ilyen nagy ember lett.
Luca minden alkalommal mosolyt erőltet az arcára, amikor belép az anyósához, pedig valójában hatalmas terheket visel. A férjéről semmi biztosat nem tud, még azt sem, hogy él-e, és az ő helyzete is kezd egyre lehetetlenebbé válni. Az idős asszony emlékekkel telezsúfolt szobájába mégis mindig kedveskedve lép be. Kapcsolatukban nagyon sokféle érzelem van: miközben kényszerűen összezárva élnek, és néha legszívesebben sírva menekülnének a másiktól, valójában mélyen szeretik egymást. Játékos, szarkasztikus évődésük a nap fénypontja, mert a külvilágban csak újabb ellehetetlenítő intézkedések várják Lucát, akit eltávolítanak az állásából, elveszik a lakását, és ismerősei sem hajlandók vele közösséget vállalni. Ő mégis mindennap összehúzza magán viharvert kabátját, friss virágcsokrot vesz, és elindul a Mamához, akivel annyi minden köti össze, és aki újra és újra a sorscsapásra emlékezteti, amelynek terhét egyedül viseli.
