Esterházy Péter április 14-én ünnepelte volna 71. születésnapját. Ez alkalomból az Óbudai Anziksz felkért negyven kortárs szerzőt, hogy válasszák ki kedvenc EP-idézetüket, amelyek most a III. kerület óriásplakátjain olvashatunk. A plakátokon szereplő fekete-fehér fotók Erdőháti Áron munkái, nagyobb részük korábban sehol sem volt látható. A felvételek 2015 májusában készültek az Írók Boltjában, Köves Gábor interjújához.
Babarczy Eszter
„Nem mertem nyugtatni, gyorsan belefogtam a Miatyánkba, mint egy zugárus.” (Esterházy Péter: A szív segédigéi)
Balázs Attila
„Azonnal elszégyelltem magam, attól, hogy mennyire nem ismerem ezt az embert. Pedig megmasszírozott. Ez a távolság, a masszírozás és a »végre meghalt« közti távolság, mint valami rossz jelent meg, rám vonatkozó, engem minősítő rossz. Annyi idős volt, mint maga. Már régóta esedékes. Akkora volt az agya, mint egy galambnak. És üvegcsontú is volt. Nem mertem megkérdezni, mi az, pedig érdekelt, csak olyan kisszerűnek tetszett, hogy épp egy ilyen tragikus alkalomból gyarapítsam a tudásom. Nélkülem halt meg, amíg magát gyógyítgattam. Ezt úgy mondja, mintha én volnék a hibás. Az ember mindenképpen hibás egy kicsit, mondta gyöngéden, és hozzátette: maflicsek.” (Esterházy Péter: Élet és irodalom, MTA-székfoglaló)
Bán Zsófia
„Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel. Zsugorodik a zsugori idő.” (Esterházy Péter: A szív segédigéi)
Bartis Attila
„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (Esterházy Péter: Harmonia caelestis)
Bartók Imre
„Édesapám egy délután kijött a szobájából, édesapám, aki szép ember volt és gyönge jellem, legidősebb fiához lépett, homlokon csókolta, és azt mondta: Büszke vagyok rád, édes fiacskám. Olyan szépet álmodtam rólad, büszke vagyok rád.” (Esterházy Péter: Harmonia caelestis)
Berg Judit
„ (...) aki többek közt éles nyelvű, gonoszkodó kolléga, azt a paródiát írta rólam, hogy sok rossz könyvet írtam, de egyetlen rossz mondatot sem. Hát ez tényleg jó mondat. Ezt is nekem köszönheti.” (Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)
Czéh Zoltán
„Zengő érc vagyok és pengő cimbalom. Rohadjon meg mindenki. Gyűlöllek.” (Esterházy Péter: A szív segédigéi)
Cserna-Szabó András
„E szavak, nem lephet meg ez senkit, soha nem verték föl a Világmindenség csöndjét, szavak, melyekre csillagpor nem tapad, hisz angyal nem beszél az Isten nyelvén, csak az alacsonyabb rendűekén, az emberén, az állatén, a növényén, a kövekén, a kristályok nyelvén, a molekulák nyelvén, az atomokén – de állj!, mit lajstromoz maga itten?, a világot nem lehet fölszeletelni egyre kisebb elemekre, duzzadunk az energiától, a rész itt már nem kisebb, mint az egész, kozmikus tánc, ürességnek és formának új a kapocsa, és jaj, térnek s időnek van viszonya, létezés és történés helyett létezési és történési tendenciákról kell beszélni, a Világ elöl s hátul egybeér, a segge helyén van a feje s viszont, és nem volnék meglepődve, ha az atommag legközepén leptonok dicsénekétől övezve az Úristen gubbasztana – szóval az angyalok tudnak görögül is, ismerik a katonai titkosírások természetét, következésképp a véges algebrákhoz is konyítanak, ezért azután az Úristen kénytelen az ő angyalai nyelvén szólani.” (Esterházy Péter: Hrabal könyve)
Darvasi László
„Nem képzelek én el semmit. Nézem, ami van.” (Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – A Márk-változat)
Dragomán György
„Kard ki kard, süvölti az európahírű fahmann.” (Esterházy Péter: Termelési-regény)
Erdős Virág
„Örülni.” (Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – A kardozós változat)
Fehér Renátó
„Prófétánk dadog, akinek fontos a szó, annak nehéz is.” (Esterházy Péter: Oratorium balbulum)
Garaczi László
„Ha éktelen baromsággal találkozik az ember, mindig fönnáll a dilemma, hogy ha rendesen foglalkozunk vele, az olyan, mintha komolyan vennénk, ha meg sehogy, akkor az a veszély fenyeget, hogy mások veszik komolyan.” (Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből)
Grecsó Krisztián
„Akkor halkan megmondtam a nevem. Én még ilyet nem láttam. Mind a négy, mintha rugó lökte volna őket, fölugrott, bokáját összecsapta, akár egy színes filmen, állukat kicsit megemelve rám bámultak. Arcuk nem tudta követni az eseményeket, s egy pillanatra még ott maradt rajtuk az előző mimika, a bosszankodás, az unalom, a fennhéjázás. De gyorsan átvette az uralmat az elkeseredett alázatosság, igen, az évszázados feszültség. Hogy ne nevessek, gyorsan valami olyasmit mondtam a legfiatalabbnak, hogy édes fiam, nyugoggyá má meg bazmeg, magánemberként vagyok itt – de az akkor már futott is, és futott hirtelen mindenki, engem lerántottak egy székre, és a rangidős, szemében könnyel, azt ismételgette: – Drága kegyelmes úr! – És megsimogatta a fejem.” (Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása)
Gyurkovics Tamás
„Szokták mondani, az író szerszáma a nyelv. Ez majdnem igaz. Én szívesen látom az írót, magamat – mint kézművest. Még inkább kőműves. Kőmíjjes. Tégla, malter, rakni, nő a fal, leomlik, újra, föl-le, Kelemenné, szóval valami nő. Itt kicsit megállnék mutatni valamit. A mondat arra lehet példa, hogy nemcsak én írom a mondatot, az is írja önmagát. Vagy másképp: hogy a nyelv is szerző. Az írásnál sok és sokféle összefüggésre lehet ügyelni, szimmetriákra, ismétlődésekre, eposzi állandó jelzőre, a leleményes komplexus, és akkor többnyire kiderül, mondjuk egy értő olvasásnál, ez akár még egy kritikusnál is bekövetkezhet, minden jó kritikus jó olvasó is, de nem minden rovar bogár, hogy rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint ezt úgyis lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk. Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.” (Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)
Halász Rita
„ALBERT Egy rendes apa mindent tud
RUBENS Mindent
azt tudtam
Csak azt nem tudtam
hogy a minden
milyen kevés.”
(Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok)
Halmai Róbert
„Mialatt Anna imádkozott, az író nem imádkozott, az Úr ezt is imának fogadta el, tegyem hozzá, helyesen. Az író félt imádkozni, szégyellte magát, mert mindig csak kunyorálni tudott, de ami még kínosabb volt, és ezt aztán igazán nem szívesen vallotta volna be, se földi, se égi helytartóknak, az épp a kunyorálás tárgya volt vagy lett volna, az, hogy az író inkább akart volna jó író lenni, mintsem jó keresztény, erre vett volna föl inkább hosszú lejáratú hiteleket, ráadásul még, ismét csak a nem-szembenézés jegyében, gőgösen, mert az alázatra játszva, úgy vélte, munkájával majd úgyis szolgálja az Urat.” (Esterházy Péter: Hrabal könyve)
Hidas Judit
„De hát én abban sem szoktam semmi aggályosat látni, ha és amikor (folyamatosan) fölhasználom az életemet. Megállapítom, hogy úriember ilyet nem csinál, de soha nem is állítottuk, hogy úriemberek volnánk.” (Esterházy Péter: Tárgyam a család, Magyar Narancs-interjú)
Jónás Tamás
„2015. augusztus 15., szombat
Istennel szemben – a testi szenvedések ügyében – mindig igazunk van. Ehhez tartsd magad. Tartsd magad. (Visky Andris mailjéből.) Tulajdonképpen nem tudom, mire ébredek. Ízek például. Hát ma hiába volt jó, jónak látszó rakott krumpli. Semmi íz, kis keserű beütésekkel – viszont meg tudtam enni. Táplálkoztam. Amit amúgy mélyen megvetek. Megvetem a szociális (éhség) és az egészségügyi (kalóriabevitel) evést. Persze nagy úr a muszáj. De akkor nyilvánítsuk ki, hogy kényszer alatt cselekszünk. Szegény vagyok. Beteg vagyok.” (Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló)
Karafiáth Orsolya
„Édes hazám. Lefordíthatatlan szójáték.” (Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)
Király Kinga Júlia
„Lipót császár szeme mindent lát. (Tudjuk, az Úré is, de az ő kimutatásai a látottakról sokkal trehányabbak, játékosabbak. Vagyis könyörületesebbek. A Habsburgok sokkal jobb bürokraták.” (Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – A kardozós változat)
Kiss Tibor Noé
„A világ rendje
egy álom
Többször álmodtam is ezt, de hát az nem számít.
Végre azután sikerült egy tájmtunelt
szerkeszteni
vagy találni
vagy kölcsönkérni.
Azonnal a helyszínen termettem,
Bern, Wankdorf Stadion, 1954.
És elérkezett a 84. perc, innen már mindenki tudná folytatni,
Herbert Zimmermann hangján.
Schäfer beível, fejes, hárítják!
Rahn lövőhelyzetben.
Rahn lő. Schießt.
Nem.
Csak schießt volna. Mert én akkor már ott álltam (láthatatlanul) mellette,
és amikor lendítette a lábát, arrébb pöcköltem a labdát,
az Lantoshoz került, ő tovább Bozsiknak,
Bozsik fölnéz, lát mindent,
Kocsis elindul,
Czibor táncol,
Hidegkuti visszalép,
Puskás már mindent tud.
Az történik végre, aminek történnie kell,
A kis Magyarország 3:2-re nyer,
visszaállt a világ rendje.”
(Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére)
Krusovszky Dénes
„Amikor ezt írom, tiszta az ég, zöld ág virít. Egyes szám harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam; azt remélem, hogy nem halok meg olyan hamar.” (Esterházy Péter: A próza iszkolása)
Márton László
„Lám, itt vannak ezek a mondatok. Ezek azért lehetnek itt, mert te létezel. Ezért mondhatók. Ezeket csak neked lehet elmondanom. De… de mi a teendő, ha meghalt az, akihez ugyanígy tartoztak más mondatok? Most akkor vannak azok vagy nincsenek? Érted a problémám, itt keringenek a fejemben, tehát vannak…, és akkor ezek már soha nem kimondhatók? Neked se?” (Esterházy Péter: Egy nő)
Mécs Anna
„A játék nem metafora, nem modell, nem kicsiben a világ, nem cseppben a tenger, sokkal inkább tengerben a tenger. (Kérdésünk örök: mi a tenger?) Közkeletű tévedés a játékot komolytalannak tartani, azt hiszik, hülyéskedés, vicc, azt hiszik, infantilis, éretlen, azt hiszik, gyerekes – azt hiszik tehát, érvénytelen.
A játék pedig nem komoly és nem komolytalan, hanem más, új komolyságot és új komolytalanságot mutat; mások a törvényei. Nem azt mondja, hogy ne ölj, vagy hogy apádat s anyádat tiszteljed, hanem mondjuk azt, hogy nem szabad kézzel érni a labdához, vagy hogy az alanyt egyeztetni kell vélhetően az állítmánnyal meg a népnemzeti gerinccel, miközben nem áll érdekünkben nullával leosztani.” (Esterházy Péter: Ha fülelünk)
Nádasdy Ádám
„Sokáig szerettem volna burzsuj lenni, olyan titokzatos szó.” (Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – A Márk-változat)
Nagy Gergely
„DAISY
Boldog vagy?
HALASSI I., II.
Boldog.
A szereplők egymást átölelve, simogatva és becézgetve éneklik a duettet, mely tercett – majd egyszerre csak Daisy kezdi széjjelszedni a két bábot, Halassit. Hol finoman szerel le egy végtagot, hol dühödten marcangol, cincál, belez, lefejez – boldog vagy? boldog!, halljuk végig ezalatt, s nincs okunk kételkedni. Kóc és por mindenütt. Végül Daisy előtt a rivaldán egy nagy kupac szemét van.
Halasi, aki már nincs és lett, hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman
Meddig mehet ez így?
Daisy:
nem akarok szabad lenni” (Esterházy Péter: Daisy)
Németh Gábor
„Hirtelen valami nyugalom szállt meg, a jókedvnél, derűnél több is, meg kevesebb is, valahogy annak a nem várt belátása: hogy itt most semmi baj nem történhetik, ez itt én vagyok, az ott az apám, és bizony be van rúgva, mint az albán szamár, és akkor mi van? Keresztelik az unokáját. Rendben van ez így.
Azt vette észre H., hogy ez a nyugalom szétáradt a tornácon, megszűnt a feszengés, beszélgetések keletkeztek, mik évek óta sose, nem állítja, hogy ünnepélyes lett volna, ami lett – ehhez túl meleg volt –, de érezték e délután egyszeriségét, az újszülöttre gondoltak, önmagukra és egymásra. Hogy ez egy család, és jó, hogy most itt üldögélnek kicsit.
Én meg, mondta tovább H., odaültem az apám mellé, ravaszkodva föl-fölvizezve a borát, ittam vele tovább. Jól van. Ha énekelni fog, vele éneklek. Ha nekiindul az éjszakának, vele megyek, mint még sose. És ha majd öklendezve hányni fog, letérdelek, és fölmosom, azért vagyok a fia, aztán belékarolok, és általa én is részegen imbolyogva, hazakísérem, levetkőztetem, megiszunk még egy langyos sört közösen, és megvárom, míg elalszik.” (Esterházy Péter: Búcsúszimfónia)
Parti Nagy Lajos
„régi dicsőségünk halkések az éji homályban” (Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba, A mámor enyhe szabadsága)
Peer Krisztián
„Rohadt meleg volt a kórház előtt, álnok augusztusi forróság, rohadt nyár, foszlik minden, megy széjjel, megy széjjel, talpunk cuppog az aszfaltban, rothad a levegő… Mindenütt szarszag, ne is próbáljátok tagadni! Bűz árad a fehér szobákból, a villamosokból, a templomokból s a rokonainkból, bűz belőlünk, a résekből nedv szivárog, a járókelők szétnyálzott gézszalagokat húznak a járdán maguk után, a férfiak gatyáján sárga mocsok, és ahová csak néztek: legyek! legyek! Vakmeleg és szarszag. Rohadt nyár! Légy kárhozott, te gyalázatos, ahogy falod föl magadat…!” (Esterházy Péter: A szív segédigéi)
Péntek Orsolya
„Esti csak vigyorgott. Ez tíz éve történt, vagy kilenc, mindegy. Vagy hetvenöt. Legszívesebben nem is mondanám tovább. Nem érdekelt Esti titka, és ő egyre többet beszélt róla. Vagy nem többet, de gyakran. Folyamatosan beszámolt a titkok alakuló nagyságáról. Mert alakult. Merthogy ő, Esti, egyre inkább él, és így nő a titok. Egyszer csak akkora lett, mint ő maga. De hogy képzeljem el, nemcsak úgy átabotában… Átabotában? Igen, átabotában, nem átabotában, hanem pontosan, hogy pontosan olyan alakú, mint ő. Fül, orr, gége, a megszólalásig. Úgy, úgy meg titok, Észak-fok, ahogy kell… De azután még nagyobb lett. Először, mint az afrikai elefánt, ezt követően meg mint egy indiai elefánt. Aztán meg mint egy jegenye. A Parlament. A Gellért-hegy, a Bakony, a Tátra, a Himalája. Atlanti-óceán. Ja, előtte még bálna.
Tudtam, mire megy ki a játék. Épp aznap, midőn letartóztatták a fiamat (megtalálták a rozsdás, piros sálat!), jelentette be Esti, hogy az egész világ titok. Titok az egész világ. Hát, édes Kornél, ez így elég banális. Halkan és gyorsan sírtam.” (Esterházy Péter: Esti)
Péterfy Gergely
„Van-e most király? Nincs. Jó, de van, hogy nincs király, de törvény, az van. Van-e törvény? Itt kicsit óvatosan, mert ha van, ha nincs, lennie kell. Törvény nélkül nincs ország. De mi van akkor, ha nagyon nincs törvény? Vajon ahol működik a törvény, ott van-e törvény? Nem úgy van-e – ahogy sejtem –, hogy csupán a törvény emléke él? A rángatózó pókláb? Ez persze mintegy ezerszer több, mintha még az emléke se élne. De azért az árnyéka valaminek, az nem a valami.” (Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból)
Simon Márton
„Felháborítóan összevissza van ez, és bizony a legelképesztőbb szegénységben, elnyomatásban és az ezzel járó morális emelkedettségben – hát még úgy is lehet rossz regényt írni. Ezer- és egyféleképpen lehet rossz regényt írni. (Igaz, jót is.)
És noha kétségtelen, hogy bizonyos fokú, nem túl vehemens cenzúra, elnyomás – a tiltott gyümölcs – fokozza az irodalom körüli izgalmat, mégis ne feledkezzünk meg arról, hogy egy szabadságharc írásos dokumentumai – az még nem okvetlenül irodalom.
Igaz, arról se feledkezzünk meg, hogy az irodalom az mindig valamiféle szabadságharc írásos dokumentuma.” (Esterházy Péter: A halacska csodálatos élete)
Szabó T. Anna
„Hová, nincsen hová, minden itt van, és minden mi vagyunk.” (Esterházy Péter: A Bermuda-háromszög)
Tompa Andrea
„Azt kéne csak tehát tudnunk, hogy Isten kalapja-e a Föld, s többé-kevésbé nyert ügyünk volna.” (Esterházy Péter: Függelék a Kis Magyar Pornográfiához)
Totth Benedek
„Megint nem a szavak a legriasztóbbak. Hanem a mondatok. Hogy nincsenek. Nincsenek mondatok, tehát nincsen gondolkodás, tehát nincsen forma. Márpedig formákon múlik az élet, mondja Füst Milán. Ebben a nyelvben, mely nem ismer jelzőket, szinonimákat, nem ismer alárendelést, egyáltalán: nem ismer összetett mondatot; melyben agresszivitás és türelmetlenség sorvasztja a szerkezetet, és sivárság a színeket, egy nyelv, mely nem szereti, mert nem szeretheti önmagát – ebben a nyelvben természetes a szó, mely mocskos. A durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet, melyet még megfogalmazni sem tudunk.” (Esterházy Péter: A kitömött hattyú, „szó, szó, szó – a többi, néma csend”)
Tóth Krisztina
„A rémület az cselekmény?” (Esterházy Péter: Esti)
Vámos Miklós
„Földet vissza nem veszünk!” (Esterházy Péter: 1989)
Závada Pál
„E könyv helyszínei, a csípők és vízesések, eseményei, szereplői valóságosak, a valóság szerintiek, megfelelnek a valóságnak, például édesapám paripája tényleg megcsúszott az augusztusi vízmosás sarában. Édesapám fia semmit nem talált ki (...) Minthogy a könyv írása közben erős viszolygással viseltetett minden kitaláció iránt, egyszerűen képtelennek bizonyult az eredeti nevek, melyek elválaszthatatlannak tűntek valós viselőiktől, megváltoztatására. Lehetséges, lesz, ki nem fog örülni, hogy saját nevén, keresztnevén szerepel e lapokon. Édesapám fia erre nem tud mit mondani. Csupán azt írta, amit az emlékezete megőrzött. Így lesz olvasó, ki krónikaként forgatván a könyvet ezernyi hiátust fedez majd föl. Noha a valóságból teremtette, mégis regényként kéne ezt olvasni, és se többet, se kevesebbet nem követelni tőle, mint amennyit egy regény tud adni (mindent).” (Esterházy Péter: Harmonia caelestis)
Zoltán Gábor
„– ó, ó, kishúgom, gúnyolt a Lovag, ültünk ott egyedül, miként a gyerekek, kiket magukra hagynak: mindig. Fáj? – kérdeztem őt, és kezemet porcgyanús térdére tettem. A Lovag elpirult, engem is forróság öntött el, határtalanul kicsinnyé lettem, készségessé, simulékonnyá, akárcsak egy kisded – a Lovag összetört, koravén, keserű arca, amely mégsem tudta elfödni a tisztaságot – a szépség, amely itt ragyog annak, aki fölismeri – szédültem, szédültek a combjaim és szédült minden izmom, emelkedtem magamban: én vagyok a lehetőség! – de azután zsugorodni kezdtem, rossz, émelyítő, bizonytalan érzés volt – csontomig, tovább – Határhoz értünk, jajj, sikoltottam, és erősen markoltam a térdét, túl, onnét is, át, beljebb, mély, mély – Szeretlek.” (Esterházy Péter: Fuharosok)
Nyitókép forrása: PIM
Az óriáspakátokat ezeken a helyszíneken találjuk.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
