A Francia Filmnapok egyik előnye, hogy Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsen, Szegeden, Győrben szinte egy időben láthatja a közönség azt a nyolc, műfajában meglehetősen változatos francia mozit, vígjátéktól thrillerig, amelyek reprezentatív mintát nyújthatnak a közelmúlt francia filmjeinek kínálatából. A filmfesztivál egyik sztárja kétségkívül Daniel Auteuil, aki egyrészt két főszerepet játszik - a Topmodell a barátnőmben sunyi házasságtörőt, a Zűrös párosban titkosügynököt alakít -, másrészt az Örökmozgó retrospektív sorozatot szentelt neki, ahol hívei boldogan adagolhatták túl magukat filmjeiből. Bár a Lány a hídon óta igazán elfogult vagyok a színésszel, a Topmodell a barátnőm (eredeti címén: La Doublure) mégsem vált a kedvencemmé.
A francia filmvígjátékokat persze lehet szeretni és nem szeretni, így ha valaki kedveli a műfajt, alapszinten szórakoztatónak fogja találni akár ezt a mozit is. Persze, kérdés, hogy ha valami a hetvenes-nyolcvanas években működött - Francis Veber ugyanis ekkortájt volt a csúcson forgatókönyvíróként, majd rendezőként -, ugyanolyan vicces-e harminc évvel később? A csetlő-botló Pignon-figura szellemi atyja ugyanis menthetetlenül divatjamúlt nyelvet beszél, amit ugyan értünk, de a Pierre Richard-vígjátékok óta már kicsit unjuk is.
Jelen esetben Pignon, akit Gad Elmaleh alakít, véletlenül egy csalfa üzletember, Pierre Levasseur (Daniel Auteuil) és fotómodell szeretője, Elena (Alice Taglioni) mellett szerepel egy paparazzo-fotón, így aztán a válástól rettegő, kikapós férj mindent megtesz, hogy elhitesse: a szőkeség valójában a másik férfi barátnője.
Topmodell a barátnőm
(La doublure)
színes feliratos francia vígjáték, 85 perc
rendező:
forgatókönyvíró:
zeneszerző:
operatőr:
vágó:
Ehhez persze gyorsan előkerítik a kép harmadik szereplőjét, a modellt lefizetik, hogy Pignon szeretőjeként mutatkozzon, a tébláboló kisember pedig néhány napig együtt él lerobbant kuckójában a hosszú combú szépséggel. Feladata, hogy sokat villogjon vele nyilvánosan, a megcsalt feleséget és a bulvársajtót megtévesztendő (magánszorgalomból pedig a lelkét ápolja serényen). Pignon szíve ugyanis egy könyvesbolti eladólányért, Émilie-ért dobog, aki, bár egyszer már kirúgta a jelentéktelen kérőt, a "kertész kutyája-effektus" hatására mégis érdeklődni kezd a férfi iránt, mert azt hiszi, Elenával, a topmodellel jár.
Az Émilie-t megtestesítő Virginie Ledoyan (akit nálunk először talán az 1998-as Telitalálat a szívbe című filmben lehetett látni, de a 8 nőből biztosan mindenki emlékszik rá) most sajnos szófogadóan belesimul a háttérbe, ami nem áll jól neki. Daniel Auteuil, a szeretőjének hazudozó, a felesége előtt laposkúszó kapzsi üzletember szerepében imponálóan antipatikus; ellenpólusa, Gad Elmaleh Pignonként nyílt tekintetű trubadúr. Ezzel együtt a férfiak ebben a filmben nem igazán rúghatnak labdába, az egyetlen valamirevaló meccs a feleség és a szerető között zajlik. A film legizgalmasabb szereplője, a gazdag üzletember még gazdagabb felesége - akit Kristin Scott Thomas játszik - egy percig sem hisz a bulvárlapokban egyre gyakrabban felbukkanó furcsa pár, Elena és Pignon szerelmének valódiságában, és nyomozni kezd, miközben jól elszórakozik azon, hogyan gabalyodik bele férje egyre jobban saját hazugságaiba.
Ő nem járt rosszul, vannak viszont olyan figurák, akiket egyetlen poén ismételgetésére kárhoztat a forgatókönyv: ilyen Pignon édesanyja, aki mindig arra vár, hogy fiát végre szétszedjék a nők, Pignon csóró barátja, aki folyamatosan féltékenységi rohamoktól fulladozik, Émilie orvos édesapja, akit mindig a betegek gyógyítanak meg, vagy a lány másik udvarlója, aki mobilokkal üzletel, így karakterformálás helyett csupán az jutott neki, hogy mindig túl hangosan zenéljen a telefonja. (Néha az a kísérteties érzésem támad, hogy az egész modellvilág, a bulvárszféra, sőt, még a mobiltelefon-üzlet is csak arra kell a forgatókönyvíró-rendezőnek, hogy jelezze a film korszerűségét.)
És amikor ezek a viccforrások kimerülnek, fűszerezésként egy kávéskanál hímsovinizmus - például Pignon apja figyelmezteti fiát, hogy válasszon középszerű nőt, mint ahogy ő is tette -, és csipetnyi homofóbia mindig kéznél van, egy másik példa: a modellel egy ágyban alvó, beindult Pignont az állítja le, hogy elképzeli, legjobb haverjával alszik. Nem csak az elavult, régimódi viccek unalmasak, hanem a közhelyes szerepek, helyzetek és nagy igazságok is: azaz, hogy a szegény lányok, ha szépek, nem választanak szegény fiút, a topmodellek elegendő pénzért megvásárolhatók, a családos emberek pedig soha nem válnak el.
A nagy erkölcsi igazságtétel nevében néhány alapszabály azért átíródik a végére, de ez a didaktikus zárlat nem menti meg a filmet. Kár, mert sok munka van benne, de sajnos egy másik korszak letűnt ízlésű forgatókönyvírói rutinja mozgatja a nagy, olajozott gépezetet.
A műfaj rajongóit azonban mégsem szeretném teljesen eltántorítani Francis Veber mozijától, amennyiben tudatosítják magukban, hogy időutazásra indulnak, muzeális értékű komédiát ülhetnek végig. Vigyenek bonbont, és készüljenek Karl Lagerfeld belépőjére, az nagyszerű.
