Túllép a kereteken már azzal is, hogy a nemzeti pavilonban a képzőművész kurátor, Július Gyula olyan nemzetközi alkotócsapat munkáját mutatja be, amelynek két japán, egy svájci és egy magyar résztvevője van, és négyük közül csupán Sota Ichikawa építész, a többiek a design (Kaoru Kobata), a szoftverfejlesztés és a médiaművészet (Max Rheiner, Maróy Ákos) területét képviselik. A doubleNegatives Architecture évek óta dolgozik a rendszeren, amiben most a kurátor meglátta az idei biennálé témájának tökéletes megvalósulását. A Corpora valóban az "épületeken túli építészetről" beszél, de itt már az építész szerepe is eltűnik, és a generált struktúra a bejövő információk valós idejű elemzésével, folyamatos változásban, alulról szerveződő módon alakul.
A rendszer egyelőre csomópontok és őket összekötő vonalak hálózatából áll, de folyamatos fejlesztése már a következő fázisoknál tart. Az oldalsó és a hátsó terekben a pavilonon kívül, a Giardini területén elhelyezett érzékelőktől érkező adatok látványos képi elemekké válnak: a szél, a hőmérséklet, a hangok és a fényviszonyok folyamatos változása pulzáló, mozgó, eleven lényként viselkedő hálózatban egyesül. A grafikus tablók egyszerű megjelenítéssel magyarázzák el a rendszer összetevőinek működési modelljét, a teret síkban látó Super Eye, illetve a szenzorokkal behálózott informatikai rendszer, a Smart Dust elemeit. A pavilon egésze viszont Július Gyula koncepciója szerint egy másik nézőpontot kínál: a 100 éves szecessziós épület tereit, ornamentikáját és atmoszféráját összekapcsolja a benne bemutatott "információ-építészet" egészen másféle módon organikus elvével.
Ezzel valami olyasmit mutat fel, amit a biennálé több ilyen típusú projektje egyáltalán nem érint: a hagyományos építészeti gondolkodás és a merőben megváltozott között hidat épít. A kiállításokon ugyanis láthatók hasonló, a térre reagáló építészeti ötletek - ilyen például a horvát pavilon adatközvetítő padlózata, ami a fényjeleket a zadari tengerpart egyidejű történéseitől kapja, a Coop Himmelb(l)au Agy-Város Laboratóriuma a központi pavilon installációi között, vagy ugyanott a nemzetközi pályázaton meghirdetett Everyville, amely a nem-térben létező közösségek kommunikációját fordítja le a látvány nyelvére. Ezek a projektek azonban a kizárólag a jövőben élnek, azzal tartanak kapcsolatot, míg a magyar kiállítás előre és hátra is figyel, értelmezi azt a nagy lépést, amely az építészet előtt ma (vagy legkésőbb holnap reggel) áll: a tér, az épület, a szerkezet radikálisan új értelmezését. A Corpora a rendszer szupertechnicizált eszközei mellett is emberközeli, megérthető és elfogadható dimenziókat mutat.
