Hogy valakinek jól vagyon-e dolga mátkájánál, szeretve vagyon-e? Hogy ha valamely asszony fiat szül-é avagy leányt? Hogyha valaki sok ideig élend-e a világon? Hogyha valaki tanítóvá vagy prédikátorrá lészen? Hogyha valakinek az gondolatja beteljesedik? Hogyha valamely asszonyi állatnak jó ura lészen? Minémű halállal múlik ki valaki a világból? – ilyen kérdésekre kaphatott válaszokat az, aki a szibillák üzenetét kereste abban a sorsvető könyvecskében, amelynek a sok használattól megkopott, csonka példányát jelenleg az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tára őrzi.
A népszerű jóskönyv szerzője Stanisław Gąsiorek z Bochnie, a mű lengyel nyelvű eredetije 1531-ben jelent meg Krakkóban. A legelső magyar nyelvű kiadása 1597 körül készülhetett Bártfán, de abból nem maradt fenn példány. Az OSZK-ban őrzött magyar nyelvű, verses sorsvető könyvecske a 16–17. század fordulóján készült Kolozsváron, Heltai Gáspár nyomdájában. Unikális darab, ezen a példányon kívül nem maradt fenn másik.
„A könyv címlapján Fortuna istennő fametszetű képe látható, maga a Fortuna felirat a könyv címe is egyben. Fortuna bekötött szeme azt szimbolizálja, hogy a sors véletlenszerűen, mérlegelés és előítélet nélkül ad jót és rosszat a halandóknak. Erre utal a vak szerencse kifejezésünk is. A sorskerék a szerencse forgandóságát jeleníti meg, egyszer fent, máskor lent – tartja a régi mondás. Ha továbblapozunk, az előszó után huszonegy darab madarakkal díszített játéktáblát találunk. Ezt követi másik huszonegy játéktábla, melyeket négylábú állatok jelölnek, végül a tizenkét szibilla fametszetes képei alatt a sorszámokkal ellátott négysoros jósverseit olvashatjuk” – ismerteti Túri Klaudia, a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa.
Úgy véli, a sorsvető könyvecske forgatása a kötet megjelenésekor is inkább csak játéknak számított, és nem tartották jóslásra alkalmas eszköznek. Erre már a Jakob Klöss (?–1618) bártfai nyomdász által írt előszóban olvasható verses használati utasítás is felhívja a figyelmet. A kiadvány megrongálódott, csonka lapján ez olvasható:
„Imé barátom, ezt vedd jól eszedbe,
ha mulatni akarsz ez játékos könyvbe
csak szép nyájasságra szolgál tenéked,
olvasásban is néha pirongat téged.
Bátor ne bízzál semmi mondásába,
noha te neked igazat mond mindenben.
Szerethed, de amellett azt is tudjad,
keresztyén módra nézőket utáljad,
Lám az keresztyéni gyülekezettől,
erősen tiltva vannak minden felől
Sőt ha valami gonoszt mondand
Ide ne mondd ottan…
Vigyázz tisztedre, az Iste…
jobbics magad ne tarts…”
Az antikvitás rejtélyes jósnőit, a szibillákat, a reneszánsz korban is nagy tisztelet övezte. Az akkori emberek konkrét személyekként emlegették ezeket a prófétanőket, és jól ismerték Krisztus eljöveteléről szóló jóslataikat. Ebben a könyvben viszont most nem a Megváltó eljöveteléről jósolnak, hanem az emberi élet jelentőségteljes és apró-cseprő kérdéseire adnak megnyugtató vagy vicces válaszokat – mondja a szakember. Olykor pimasz vagy megdöbbentő jóslatokat is kaphatott a kérdező, például, hogy mosakodjon meg, mert annyira büdös, hogy már nem viseli el a környezete, és csak utána akarja megtudni, hogy mi vár rá. De megnyugtató, kedves biztatást is kaphatott az olvasó, például arra a kérdésre, Hogy valakinek jól vagyon-e dolga mátkájánál, szeretve vagyon-e?, ez az egyik lehetséges válasz:
„Fiam, légy állhatatos szerelmedben,
Ne kételkedjél semmit szeretődben,
Mert szüntelen vagyon törődésben,
Hogy mindenben lehessen te kedvedben.”
A könyv népszerűségét bizonyítja, hogy a 18., 19. és a 20. században is többször kinyomtatták, legalább tizenöt kiadása látott napvilágot.
