Hogyan készültök az esti élő adásokra?
Egész nap zajlanak a kamerapróbák, mi, a zsűri pedig egy külön szobában tévén nézzük és véleményezzük a produkciókat, gyakorlatilag egész nap az estére készülünk. Ekkor még semmi nem dől el, hiszen az esti produkció a meghatározó, de természetesen nem kizárólag az élő adás első benyomásai alapján döntünk.
Mennyire nehezen hozzátok meg a döntéseiteket?
Ahogy haladnak előre az adások, egyre inkább érezzük, hogy nem csak az előadókon, de rajtunk is egyre nagyobb a nyomás. Hétről-hétre jobban megismerjük és meg is szeretjük a dalokat, mindenkinek kialakul a saját rangsora, a saját kedvenceivel. Sokat vitatkozunk is, hiszen a győztes dal rengeteg szempontnak kell megfeleljen. És természetesen a közönség ízlése, véleménye is meghatározó, idén valóban ők az ötödik zsűritag, az ő pontszámaik, illetve az adások végén a vigaszág-szavazás fontos elemei a műsornak.
Pontosan mi a célotok a műsorral? Nyilvánvalóan azon túl, hogy kiválasszátok, melyik dal utazhat az Eurovíziós Dalfesztiválra.
A Dal immár négy éve több küldetést is teljesít. Egyrészt a nézőkkel közösen kiválasztjuk azt a dalt, illetve produkciót, amely méltó arra, hogy Magyarországot képviselje egy több mint százmilliós nézettségű, európai műsorban. De az is célunk, hogy évről-évre megmutassuk, hol tart a magyar könnyűzenei élet, hogy a szerzők, az előadók hol járnak a saját szakmai útjukon, mennyit fejlődtek magukhoz, vagy akár a többiekhez képest. Kicsit olyan is ez a műsor, mint a hatvanas években a Táncdalfesztivál volt, ahol ugyan szerzők versenyeztek, de mivel előadók nélkül a legjobb dalok sem érnek semmit, így őket is megszerette az egész ország. Nagyon kevés mostanság az olyan műsor a magyar televíziós csatornákon, amelyben azok az előadók is megmutathatják magukat, akik már letettek valamit az asztalra. Az indulók egy része nem is azért jön, mert kacérkodik a gondolattal, hogy kijusson az Eurovíziós döntőre, hanem azért, hogy megmutassa a legújabb slágerét. Ennél hatásosabb reklámfelületet keresve sem találni.
Hogy látod, mennyit változott a zenei világ ez alatt a négy év alatt?
Ez ma az egyetlen olyan könnyűzenei verseny Magyarországon, amelynek fődíja európai bemutatkozási lehetőséget kínál. Sok magyar előadó van, aki szeretné megmutatni a tehetségét az országhatáron túl is, ezért nem csoda, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál meglehetősen komoly motivációt jelent számukra. Arról nem is beszélve, hogy aki kijut az Eurovízióra, két hétig valóban világsztárnak érezheti magát. Ott ugyanis minden fellépő olyan szakmai kiszolgálást kap, olyan színpad-, hang- és fénytechnika, olyan profi tévéstábok veszik körül a művészeket, amiről sokan csak álmodhatnak. Az előadók jó része számára ez persze hatalmas vonzerőt jelent, ezért is jönnek vissza többen is évről-évre, ami természetesen minőségi javulást is eredményez. A magyar könnyűzenében jelen van egy egyre profibbá váló zenei produceri réteg. Ők nagyon is tisztában vannak a nyugati irányzatokkal, sőt, helyenként már nem csak követő, hanem trenddiktáló produktumok is születnek a kezük alatt. Az elmúlt években - talán A Dal hatására is - érezhető, hogy megmozdult valami: megjelentek egészen új és bátor alkotások. Persze szép számmal akadnak olyan biztonsági körök is, amelyek egy jól bevált külföldi klisét próbálnak lemásolni jól-rosszul. Ez sem probléma, hiszen ha megnézzük az Eurovíziós országok produkcióit, ugyanezt látjuk, tehát ezzel sem vagyunk se előrébb, se hátrébb, mint a többiek.
Van valami, amit hiányoltál idén a produkciókból?
Ami nekem idén okozott némi hiányérzetet, és ennek többször hangot is adtam az adásban, hogy a dalszövegekre nem koncentráltak eléggé a szerzők és az előadók. Sokan beérték annyival, hogy van egy fülbemászó dallam, meg egy jó előadó, de ez szerintem önmagában nem elég. Meg vagyok róla győződve, hogy a könnyűzenének igenis lehet küldetése, az egyik például az, hogy értelmes üzeneteket is célba juttathatunk általa. Sajnos idén ebből a kategóriából nem sokat hallottam. Remélem, a produkciók jövőre komolyabban veszik majd a dalszövegeket és elhiszik: attól, hogy mindannyian beszéljük ezt a gyönyörű nyelvet, még nem lesz mindenkiből költő, vagy szövegíró. De vissza a minőségjavuláshoz, azért azt se felejtsük el, hogy az elmúlt évek mégiscsak kitermeltek például olyan dalt is, mint Kállay-Saunders András Running-ja, ami bárhol a világon megállná a helyét, és szerencsére az elmúlt évekből tudunk más, követendő példákat is mondani. Szerintem a négy év alatt javult a színvonal, de ez sem jelent bebetonozott állandóságot. Lehet, hogy két évig kiváló dalok jönnek, aztán az alkotói kedv megváltozik, egy darabig kevesebb jó alkotás születik, majd ismét beömlik egyszerre tíz olyan, amire fölkapjuk a fejünket. Mint minden, a művészet és a befogadók viszonya is folyamatosan változik, ezért is nehéz patikamérlegen kidekázni, mi az a kis plusz, amitől egy produkció kiemelkedik majd a többi közül.
Mi a véleményed a magyar-angol dalszöveg dilemmáról?
Jobban szerettem volna, ha idén több magyar szöveg érkezik. Ráadásul, ha a tévénézők fejével gondolkozunk - hiszen azon túl, hogy egyetlen eurovíziós dalt keresünk, mégis csak az ő kedvükre igyekszünk egy hatrészes tévéműsort készíteni -, akkor azt kell mondanom, hogy a magyar közönség jelentős része szereti, ha érti a dalszövegeket, és együtt tudja énekelni az előadóval. Egyébként pedig úgy gondolom, hogy jó és rossz dalszöveg létezik, függetlenül attól, milyen nyelven írták őket. Persze az is igaz, hogy a könnyűzene világnyelve mégiscsak az angol, és mivel ezek a dalok egy olyan fesztiválra készülnek, amelyet 100-150 millió, különböző anyanyelvű ember néz, talán szerencsésebb angolul énekelni. Szerintem az mindig egzotikus megoldás, amikor valaki az egyik refrént a saját nyelvén énekli, majd angolul folytatja: ez egy kis kikacsintás a hazaiaknak, és közben megmutat valamit az adott ország anyanyelvéből is. Számomra tehát nem az az elsődleges, hogy magyarul vagy angolul szóljon a dal, hanem hogy az elénekelt szavaknak veleje, értelme legyen.
Elsősorban mire figyelsz, amikor azt a bizonyos kis pluszt keresed?
Az egységet, valamiféle harmóniát keresem, és azt is nézem, hogy azonos-e az előadó azzal, amit énekel, vagy egyszerűen csak odaállították bábunak, mert valamiféle produceri elképzelésbe jól illeszkedett egy jóképű fiú vagy egy csinos lány. Nem mondom, hogy az nem lehet jó, de én az önazonos, katartikus produkciókat szeretem. Sokszor persze nehéz mindezt összeegyeztetni: van, hogy jó a dal, de nem sikerül az előadás, de arra is láttunk már példát, hogy egy kevésbé jó szerzeményt elképesztően erős egyéniség vitt színpadra. Egyébként műfajilag nincs tipikus Eurovíziós dal. Ha felidézzük az elmúlt évek produkcióit, rengeteg féle stílust találunk. Ezért is nehéz előre megtippelni, hogy az adott évben mit fog szeretni a zsűri és a nézők, hiszen minden igaz volt már, ahogy annak az ellenkezője is. Egyszerűen nincs recept. Én azt várom, hogy meggyőzzön a produkció arról, hogy van benne valami plusz. Idén szerencsére több ilyen is van.
Melyek ezek a produkciók?
Az egyik például Boggie, aki egy egészen elképesztő előadó, egy szomorúan aktuális üzenettel. A színpadon nincs semmi szemfényvesztés, ez a törékeny lány csak kiáll oda, belenéz a kamerába, és olyan mélység sugárzik belőle, ami képes arra, hogy elhalványítsa a legharsányabb produkciókat is. Az első pillanattól éreztük, hogy az ő dala döntős lesz. Annak ellenére gondoltuk ezt így, hogy zsűritársaimmal különböző habitusú, zenei ízlésű és előképzettségű emberek vagyunk, sokszor mégis nagyon egy irányba halad a gondolkodásunk. És persze ne felejtkezzünk el a nézőkről sem! Hogy ők kinek szavaznak bizalmat, az mindig kiszámíthatatlan. Pont ettől lesz izgalmas A Dal. Ez a sokszínű puzzle adja majd ki végül a győztest. A cél, hogy a döntőben, amikor a zsűri megjelöli a végső négyest, a közönség olyan dalokból választhasson, amelyek mindegyike vállalható. Biztos vagyok benne, hogy idén sem kell majd szégyenkeznünk, mert olyan előadó fogja képviselni Magyarországot Bécsben, aki mögé mindannyian büszkén felsorakozhatunk.
