Olympia beinteget - JAILBREAK MIND

A La La La Human Stepsnél, majd Pina Bauschnál nevelődött Fabien Prioville a virtuális valóság és a hétköznapok határainak elcsúszásáról készített darabbal érkezett a Merlinbe. A Jailbreak Mind című szólót a Japánban már tizenöt éve egyre növekvő szubkultúra, a virtuális valóságba feledkező otakuk világa, és a következő hír inspirálta: ?A neonreklámjairól és méretes játéktermeiről híres Akiharaba negyedben véres ámokfutás szemtanúi lehettek a vasárnapi vásárlók. A huszonöt éves, magát később ?gengszternek? valló Kato Tomohiró egy kisteherautóval hajtott a tömegbe, majd a kocsiból kiszállva egy túlélőkéssel támadta meg a járókelőket. A férfi ámokfutásának hét halálos áldozata és tíz sebesültje van.?

Nem haszontalan ezt a műsorfüzetben lelt információt megosztani, ugyanis enélkül csupán egy viszonylag kreatív ötlethalmaznak tűnne az előadás: ez a pár mondat a csiriz, ami összerántja.

A darab kezdetén nincs senki a színpadon, csak egy ? számítógépes játékból vett ? vetített teret nézhetünk, melyben egy berregő helikopter kering egy város felett. A helikopterből kidobnak egy férfit, egy öltönyös-nyakkendős szuperhőst, nos az ő zuhanó teste cserélődik fel a színpadi térbe belépő táncos testével. Ketten vannak hát ebben a furcsa szólóban, egy emberi lény és egy virtuális harcos, akik folyton összemosódnak egymással, valamilyen furcsa, mágikus felcserélhetőségben szerepelnek egymás mellett, melyet a térrel való játék és a jellegzetes mozdulatok folytonos átvétele is erősít. Frank Schulte zenéje és Uli Sigg videója tökéletesen kiegészíti Fabien Prioville koncepcióját, a virtuális és a valóságos világ egymásba játszását. Nem érdektelen az előadás, bár kissé kiszámítható: korrekt és igényes, de egy kicsit mégis kevés benne a valódi meglepetés.

Fabien Prioville egy hatalmas, vetített térképrendszert, egy furcsa labirintust jár be. Tánca egyszerű, szimbolikus gesztusokból építkezik, ahogy egy-egy stilizált szárnycsattogtatást, vagy egy-egy tétova, útkereső mozdulatot gördít tovább. Annak ellenére, hogy ez a tér nem könnyen dekódolható, a megszokott szabályok mintha biztonságot nyújtanának a szereplőnek, aki játékos otthonossággal tájékozódik a pályán. A virtuális térnek ez a belakottsága, biztonságos volta akkor tűnik fel igazán, amikor megszűnik, és a főhős kénytelen a hétköznapokban boldogulni, azaz, a vetített tér átadja a helyét egy kézzel fogható színpadi kelléknek, egy oldalára fektetett konyhaasztalnak.

Ez első körben leginkább fedezékül szolgál a szereplőnek, aki megpróbál elbújni mögötte. Később előkerül azért, de olyan esetlenül, kicsavarodva, mintha mozgáskorlátozott lenne. Nyakát derékszögben lefeszítve próbál az asztalhoz idomulni, majd az asztal alatti, egyre növekvő fény-négyszögbe tördeli a testét, szaggatott, feszes mozdulatokkal, könyökével szinte kiméregetve az őt körülvevő határokat. Ahogy nő a rendelkezésére álló tér, úgy bizonytalanodik el teljesen.

De amint felvillan a megszokott pálya, a maga vetített térképével, úgy válik újra könnyeddé, felszabadulttá a táncos mozgása is. Alteregója, a számítógépes játék nyakkendős gyilkológépe is újra meg újra feltűnik, egészen addig, míg végül megkezdődik az öldöklés. Véres képsorozat pereg egy játékból, előtte üldögél a táncos, pólóját maszkszerűen a fejére húzva. A gyilkosság ebben az előadásban tét nélküli, összekeverednek a nagyságrendek: végignézzük, ahogy a virtuális képmás fegyvert választ, ahogy a táncos vaksin matat széttrancsírozott műanyag babák testrészeivel, vagy ahogy félmeztelenre vetkőzve, kezét pisztolyként használva hadonászik a James Bond-imitátor chippendale-fiúk stílusában.

Ezt a furcsán infantilis és súlytalan hangulatot tovább fokozza később egy új szereplő belépése, egy robotkutyáé, akit gazdája mindenféle fondorlatos pózokba tekerget, majd ő is reprodukálja az adott testhelyzeteket. Ismét egy furcsa megfeleltetés, egy bizarr azonosulási-közeledési kísérlet: eddig egy virtuális lény gesztusait lopta el a táncos, most viszont egy apró robottal próbál kapcsolatba kerülni. Lenne bája ezeknek a képsoroknak, ha nem lenne morbid, hogy éppen egy vérfürdő után következnek. Annyiban mégis érdekes azért ez a vegyespáros, hogy ebben az előadásban praktikusan is megvalósul az az ember-robot szimbiózis, ami szimbolikus formában már évtizedek óta rendre felbukkan a táncszínpadokon. A prototípus persze jóval korábbi: nem más, mint Hoffmann Olympiája. Nos, itt a XXI. századi verzió, egy berregve bandukoló robotkutya, és az új hős, aki magányában a gépet háziállatként, sőt, kommunikációs partnerként kezeli.

Csak utóiratként biggyeszteném ide, hogy egy apró problémám azért mégis akad: a Sony például évekkel ezelőtt leállt a hasonló robotkutyák gyártásával, azaz, amit mi rendkívül ?modernnek és naprakésznek? érzékelünk a színpadon, a valóságban már rég elavult. Ez csak egy apró szimptóma, ami jelzi, hogy gond van a reakcióidővel: a művészet ma csak totyog a digitális kultúra után.