Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Miklós Lajos
Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Miklós Lajos

Román szerelő érkezik az egyházközséghez. Dolgozik pár órát, javítgat, izzad kegyetlenül ebben a dög melegben. Megsajnálom, viszek neki egy pohár vizet, hálásan fogadja, egyszerre meg is issza, kicsit megszusszan. Amint így megpihen, körülnéz, s megkérdi, végül is milyen egyház is vagyunk mi? Mondom, unitárius. Hát az milyen, kérdi. Protestáns, vágom rá rutinosan, hiszen az unitáriusokról sok magyar sem hallott, nemhogy a románok, de a protestánsról legalább annyit tudnak, hogy valami magyar egyház. Bólogat, érti is, meg nem is, végül kiböki, s hát miben különbözünk más egyházaktól. Mondom, a legszembetűnőbb dolog az, hogy nem fogadjuk el a Szentháromságot. Jézusra úgy tekintünk, mint aki ember volt, mint ő, meg én. Persze – teszem hozzá – van még egy csomó fontos dolog, de ez különlegessé tesz a többi felekezet között. Ő ortodox, mondja, sokat nem jár templomba már, de gyermekkorában a nagyanyja mindig vitte. Hisz ő Istenben, csakhát nem nagyon jár, megértem, ugye? Meg, mondom, persze, hogyne érteném… Elmosolyodik, nem tűnik valami nagy különbségnek ez a jézusos dolog, hogy nekünk külön felekezetnek kell lennünk. Hát, vágom rá, több mint az ortodoxia és a római katolikusok közötti különbség, s mégis, lám, több mint egy évezrede elszakadt egymástól a két ág, ma sincs túl sok közeledés, egységre törekvés. Nincs, nincs, bólogat, pedig ő ezt sosem értette. Hogy van az, hogy ennyiféle keresztény van, de közben mindegyik ugyanahhoz az Istenhez imádkozik, de arra nem törekszik, hogy megoldják a bajaikat egymással. Na, mindegy is, mondja, sok a munka, köszöni szépen a vizet, s folytatja a melót. Én is megyek dolgomra, de a beszélgetés velem marad. Végiggondolom azt a rengeteg szakadást, ami keresztény és keresztény között kialakult. A repedéseket, amelyek szakadékokká szélesedtek, s amelyekbe milliók zuhantak bele, életüket adva vagy veszítve egy-egy kérdés és elmélet mentén. Eszembe jutnak az első egyetemes zsinatok, mind-mind egy-egy repedés, amely egyeseket kizárt az egyházból. Eszembe jut az első nagy, 1054-es szkizma, Nyugat és Kelet különválása, majd a reformáció szálai, amelyek között az én felekezetem is kiformálódott. Máglyák villannak fel, eszét vesztett tömeg, amely templomokban freskókat ver le a falról, oltárokat zúz össze, papokat végez ki. Látom valósággal, amint a másik oldalon, a hatalom jelvényeivel felvértezett főpapok mondanak vagy mondatnak halálos ítéletet tízezrek fölött. Látom a háborúkat, amelyek ürügyként felhasználva Krisztus nevét, százezreknek, sőt millióknak tették keservessé a létét. De még itt sincs vége! Hiszen jön a XVIII., majd a XIX. század, a maga immár nem véres, de szakadékokat vájó ébredési mozgalmaival, egészen máig, amikor immár egy olyan világban, ahol egyre kevesebb embernek van füle az ilyesmi iránt, annyiféle egyház és közösség van, hogy ember legyen a talpán, aki számot tud adni róluk. És – ez a csúcsa a dolognak – mindegyik azt hiszi, hogy övé a kizárólagos igazság. Kedvesen fordul a másik felé, de szemében ott villan a bizonyosság arról, hogy a beszélgetőtárs majd a poklok sötét kínját fogja elszenvedni, hiszen igaza semmiképp sem lehet, csak neki.

Azért van pozitív dolog is! A megannyi szakadás közepette vannak (vagyunk) páran, remélem egyre többen, akik a felekezetekre való tagoltságban nem dölyfös magabiztosságot élnek meg, hanem felismerik az egyházakon átívelő egységet.

Valahogy úgy tudom ezt megfogalmazni, hogy minden felekezet egy-egy árnyalat, egy-egy íz, aroma. Egyeseknek ez, másoknak amaz ízlik jobban, de azért készségesen elfogadjuk, hogy attól, hogy nem szeretem annak az ízét, amiért ő rajong, azért minden bizonnyal lehet abban igazság, hogy az is finom, tápláló, ízletes, amit ő eszik. Én például nem szeretem a töltött paprikát. Mások igen, sőt a kedvelők között van, aki meg is cukrozza ezt az ételt, úgy fogyasztja. Ám attól, hogy én nem szeretem, nem fogom megvetni, lenézni azt, aki szereti, hanem elfogadom, biztos tudja, hogy neki miért is ízlik (horribile dictu, cukorral!).

Jó lenne végre kétezer esztendő viszálykodás után lapozni, s útnak indítani kétezer évnyi barátkozást, közeledést és hitelességet. Talán akkor nem tűnnénk ennyire irrelevánsnak.