Önátépítészek és város-sámánok - TÉNYVISSZAVERŐDÉSEK

A napilapokban, folyóiratokban megjelent cikkekből Haba Péter és Kígyós Erzsébet szerkesztők választották ki azt a negyvenegynéhányat, ami ? akár folyamatos szövegként olvasva ? a legpontosabban adja vissza Vargha Mihály attitűdjét. A szövegeket Mihály rajzai és kézzel firkantott jegyzetei, illetve Lugosi Lugo László fotói kísérik ? ezáltal a könyv a szerző gyermekien tiszta, a szó varázsához kötődő, különleges személyiségét éppúgy megjeleníti, mint a szövegek tárgyát: Magyarország építészetét és városképeit a 21. század első tíz évében.

Nehéz különválasztani a kettőt, hiszen Vargha Mihály évtizedek óta vetette vigyázó szemét a hazai települések képére, változásaikra, építkezésekre és bontásokra, az építész és várostervező szakma dolgaira. Kritizált és gúnyolt, dicsért és bemutatott, sokáig a Magyar Építőművészetben, majd megindította Magyarország első internetes építészeti napilapját, az Építészfórumot, ahol megvalósíthatta régi álmát: nyilvános, közvetlen párbeszéd tárgyává tette az építészetet.

A kötetben szereplő írásokat most újraolvasva feltűnik, hogy milyen aggodalommal beszél a városról és annak lakóiról. Ritka, hogy egy építészetkritikus nem csupán az elemzése tárgyát figyeli, annak esztétikai, szerkezeti, műszaki jellemzőit, hanem azt is, hogyan írja át az új ház a városrész életét, milyen keskeny a járda előtte és hogy különböző távolságokból szemlélve mit sugall az új mű. Körültekintés, féltő gondoskodás az írások alaphangja, és ebben a környezetben akár ironikus, vagy kifejezetten haragos megjegyzések is elférnek. Utóbbiakat rendszerint az építész szakma belső viszonyai idézik elő, a nyilvános pályázatok elhagyása, a közpénzekkel való önkényes bánásmód ? egyik cikkének címét idézve: a ?mutyi? ?, az etikai kontroll hiánya, a tervtanácsok színjátéka. Előbbieket pedig az építészeti magamutogatás, az utánzásokból sikert faragó vizuális ?pomádé?. A megdöbbenés mindennapos jelenségeken, például azon, hogy egy építész a húsz évvel korábbi házát lerombolva szívesen építene másikat a helyére, vagy az a példás együttműködés, amelyben vezető építészek és politikusok közösen pusztítanak el értékes, városképet meghatározó építményeket.

A kecskeméti Malomtól a Nemzeti Színházig, az Erzsébet téri Gödörtől a balfi emlékhelyig végigpásztázza az országot, keresi a közösségi lét és a magányos emlékezés autentikus helyeit, keresi a szépséget, a harmóniát. Keresi a városokat tudatos koncepció mentén alakító szakembereket, az általa város-sámánoknak nevezett gyógyítókat, akik tudják, hogy nem térkép a táj. Gyakran hozza be a szövegeibe kedvenc költője, Weöres Sándor egy-egy félmondatát, másutt a szép szó bűvöletét követve, a műkritikában szokatlan módon finom alliterációkat, játékos szó-kreációkat használ. Játszik a komoly dolgokkal, mint egy gyermek, mint egy költő, mint a Tarot bolondja: a bölcs.

A sajtóban megjelent írások napi aktualitása mára furcsa módon változott: szinte mindegyik téma még most, a szövegek keletkezése után akár tíz évvel is eleven. A kritika, az elemzés így nem állapotokra és épületekre, hanem Magyarország szellemi horizontjára tolódik át, ami, úgy tűnik, építészektől, kormányoktól és gazdasági helyzettől függetlenül, igen lassan változik. Az immár a túlpartról figyelő Vargha Mihály kötete talán segít ezt józanabbul látni.