Múzeum és közönség, múzeum és művész, művész és közönség, mű és érték, hatalom és tiltás, kánon és az abból való kiszorulás mind e kapcsolatrendszer része. Vagyis aki belép a kiállításra, kénytelen újragondolni az egész bonyolult viszonyt, hiszen maga a múzeum is erre ösztönzi most. Új szempontokat, nyílt támadási felületeket kínál, sőt kiérlelt mintákat, avantgárd koncepciókat arra, hogyan rúgjuk fel mindazt, amit a múzeumról gondolnunk illene. Rögtön az első teremben két mű néz szembe egymással: Thomas Struth gigantikus méretű digitális fotója egy firenzei múzeumban készült, a látogatók egyetlen pillanatát rögzíti, ahogy különböző módon próbálnak viszonyulni a képen nem látható művekhez. A másik mű a horvát Dalibor Martinis ?értékelőlapja? a Ludwig Múzeum munkáltatói minősítéséről, ami az intézmény stabilitását, népszerűségét, működőképességét ? ebben a kontextusban groteszk módon ? munkajogi szempontból osztályozza.
A közönség ? azon túl, hogy a múzeum részéről ezzel az öniróniával próbára teszik tűrőképességét és fogalmi nyitottságát ? több szempontból is nagyon jól járt ezzel a tárlattal. Például azért, mert a Ludwig okos kölcsönzési szisztémájának köszönhetően Magyarországra most először érkezett egy eredeti Marcel Duchamps-mű, az 1930-as évek végén készült, hordozható ?dobozmúzeum?, egy sor későbbi avantgárd munka origója. A létező műalkotások reprodukciójából és nemlétező művek képéből összeállított fiókos bőrönd ma már patinás darab, a zugaiban szerényen húzódik meg ama bizonyos ?forrás?, a kiállítási kontextusba helyezett, hírhedt piszoár, és itt van több jól ismert Duchamps-féle ready-made fotója. Az összecsomagolható, személyes ingóságként kezelt képzőművészeti gyűjtemény a század közepe táján felfordult Európában először kérdőjelezte meg a múzeum magányába zárt műalkotások létformáját és általában a művészet kanonizációs folyamatát.
Székely Katalin kurátor 31 művész munkáiból válogatott, csupa olyan művet, amelyek befogadása, felfedezése fölér egy-egy kalanddal. Bőséges merítést kínál a 70-es évek magyar művészetének peremére szorult avantgárdból, eddig soha nem látott koncept művekkel. Ilyen például Lakner László 1970-es ?Foot-Art? projektje, a kasseli Documentára benevezett ?magyar 11? focimeccse egy múzeum közepén; ennek fotóit és dokumentációját most először láthatjuk. Beke László 1971-es körlevele és a Pauer Gyula válasza nyomán létrejött ?kartoték-múzeum? sem kapott még ilyen nyilvánosságot. Szenzációs humort visz a múzeummal szembeszegülő lázadásba Ulay videón rögzített 1976-os akciója, amikor a teremőrök szeme láttára lop ki egy festményt egy berlini múzeumból és egy török vendégmunkás lakására viszi. Ennek pendant-jaként Szentjóby Tamás a Vatikáni Múzeumban akasztott föl kép gyanánt egy bekeretezett képeslapot. Nagyszabású az az összeállítás, amit Szentjóby Hordozható Intelligencia Fokozó Múzeum néven a hazai avantgárd sűrítményeként egy egész teremnyi méretben most, sok idő után, itt is bemutat.
