 |
Hiába zajlik három síkon a történet, végül minden ide, a jelenbe vezet: a csontsovány, de testével nagyon elégedett Annához. Egyes fejezetek a Szibériába száműzött nagymama történetéről, másikak pedig a hetvenes években a ?keleti? Észtországból ?nyugatra?, Finnországba költöző és férjhez menő Katariináról, Anna édesanyjáról szólnak, aki révén az észt kislány Finnországban nő fel, szégyellve és titkolva származását. Sofi Oksanen csak néha tesz egy-egy mondatnyi utalást a betegség okaira, hogy mely lelki folyamatok vezethettek idáig ? alighanem mindaz a sokszorosan terhelt múlt a magyarázat, amely kirajzolódik ezen a négyszázötven oldalon. Hogy Annának el kellett nyomnia énjének észt részét, a nyelvtudást, a származására utaló jeleket ? ami később talán úgy ütközik ki, hogy másként, de mégis újra elnyomja önmagát (evésmegvonással és az étel kihányásával). Hogy Anna onnan származik, ahol ismeretlen az igazi jólét, de ott nőtt fel, ahol mindenből rengeteg és jó minőségű volt ? talán ezzel a meg nem érdemeltnek érzett jóléttel sem tud maga előtt elszámolni, ahogyan a mértéktartást sem volt kitől megtanulnia. És persze ott van a mai, modern nőitest-kép, amelynek birtoklásával az ember olyan adu-ászra tehet szert, amely révén többé talán sosem lesz gyanús senkinek.
Hogy nincs kimondott magyarázat, annak nem valamiféle sejtelmesség az oka, inkább a szövegalkotás céljának tisztázatlansága. Mert a Sztálin tehenei nem igazán regény ? inkább egy, sőt két hosszú-hosszú lajstrom, egy-egy csapongó, önmarcangoló vallomás egyrészt a betegségről, másrészt a szocializmus emlékeiről. A szöveg nem tart egy végpont vagy dramaturgiai csúcs felé; a végére egyszerűen mindenről többet tudunk meg, s legfeljebb emiatt változhat az olvasóban a könyvben szereplő témák megítélése. Oksanen mindent ránk zúdít, amit tud a bulimarexiáról, és arról, amilyennek szerinte egy kilencvenes években felnövő lány a keleti és a tőle pár kilométerre lévő nyugati blokkot láthatta. Részletesen leírja a táplálkozási rendellenesség működését, a zabálási szessziókat, az önhánytatás kifinomult módszereit, a biztonságos és nem biztonságos ételeket; meg a vámvizsgálatokat, a titkosszolgálatoktól való félelmet, a nyugati áruk kultuszát, a keleti dolgok igénytelenségét, a sorban állásokat, a szovjet kurvákat, az orosz szeretőket tartó finn apákat, a keleten maradt rokonok folyamatos ajándékokkal való lekenyerezését, és így tovább. Nyomasztó, fullasztóan tömör képek ezek, amelyeknek sokszor mintha csakis a sokkolás lenne a céljuk: Oksanen csak a rossz, az undorító, az aljas, a rosszindulatú, a kisstílű dolgokkal és emberekkel foglalkozik; mindenki gyarló, mindenki kihasznál mindenkit, sehol egy jó vagy legalább egy normális ember.
 |
A leírás mögül viszont nagyobbrészt hiányzik az a valami, ami mindezt regénnyé tenné ? s amiben a bő fél évtizeddel a debütáló Sztálin tehenei után írt Tisztogatás már olyan elképesztően jó ?; csak egyszer-egyszer bukkannak fel a képet legalább árnyaló momentumok, amelyektől a Sztálin tehenei több lehetne, mint (hol szó szerint, hol metaforikusan értett) kórkép. Ilyen például az apa figurája, aki kamasz lányát viszi el a ruhaboltba, de az ott felpróbált ruhákat nem neki, hanem vele megegyező testalkatú szeretőinek veszi meg. Oksanen az ilyesmik helyett sokszor inkább különösebb indoklás nélkül elővesz egy-egy fontosnak ítélt témát (mint mondjuk a prostitúció), és leír mindent, ami csak eszébe jut róla. Persze a kronológia, az idő múlása ad egyfajta cselekményt a regénynek, de ez nem számít annyit, hogysem a fejezetek felcserélésétől döntően megváltozzon az élmény.
A Sztálin tehenein ráadásul jól látszik, hogy olyasvalaki írta, aki az írásban sokkalta tapasztalatlanabb, technikailag éretlenebb volt a Tisztogatás szerzőjénél. Eszközei igen kiforratlanok: túlontúl egyértelműen sulykolja például a különbséget észt és finn között, akár úgy is, hogy a leendő finn férjre csakis ?a finn?-ként utal, s ehhez annyira ragaszkodik, hogy egy rövid mondaton belül akár kétszer is leírja. A sarkítás egyébként is nagyon jellemző a szövegre: Oksanen sokszor használja az államapparátus vagy a gyerekek nyelvezetének modorosan eltúlzott változatát (?Csak átvilágítani, legyetek olyan jók, ne nyissátok ki a csomagokat! [...] de tényleg, jaj, ne nyissátok ki a szatyrokat!?). A Sztálin teheneiben a dramaturgként végzett Oksanen ezúttal még a három részre tagolást sem valósítja meg olyan jól, mint a Tisztogatásban; a nagymama történetszála például minden átmenet nélkül jelenik meg a könyv egy pontján, s a fejezetek (és így az idősíkok) váltakozása sem tűnik igazán magától értetődőnek.
A Sztálin tehenei rengeteget elmond a szovjet megszállás hétköznapjairól is, és egy táplálkozási rendellenességgel élő lány életéről is, s teszi mindezt a téma, a személyes hangvétel és a nyerseség miatt igen hatásosan. Így tehát érzéki értelemben véve sok olvasójának igazán nagy élményt jelenthet ? de ezt az élményt olvasmányként nem tudja megközelíteni.
