Önpusztítók - DIAMOND CLUB

A Diamond Club tagjai élet-halál peremén járnak, határokat feszegetnek, öngyilkossággal cicáznak, játék és valóság között billegnek. Vécsei Márton rendező erős vizuális ezsközökkel, markáns képekkel, expresszív alakításokkal és szürreális történettel dolgozik, le sem tagadhatná képzőművész mivoltát, noha fontos hangsúlyozni, hogy nem kiugrott festő ő, hanem mindig is a filmet megcélzó céltudatos rendező. Nem először választott hőséül egy nem elborult, hanem elvadult embert. Korábban a Farkasember hőse is szörnyeteg volt, persze másképp, mint Ritter Richárd, a performance művész, az exhibicionista állat, a saját magát a művészete tárgyává, alkotójává és megjelenítőjévé tevő ember, aki születésnapját nyilvános öngyilkossággal tervezi ünnepelni. Van kísérleti film íze, szaga ennek az alkotásnak, annak is indult, végül nagyjátékfilmmé duzzadt. Alacsony költségvetésből valósult meg, ami nem csoda manapság, lassan a semmiből meg a saját zsebükből forgatnak az alkotók, és ha nem akarnak hosszú évekig a támogatásra várni, belefognak annyiból, amennyijük van. Kevés helyszínen, kevés világítással, kevés szereplővel készült a Diamond Club, elsősorban tehát anyagi okokból, de ez nem vált kárára.

A főcím alatt látható hatásos animáció elevenedik meg, és végig azt várjuk, mikor billen vissza a film újra ebbe az animációba. A két főszereplő egyenruhája is a rajzfilmből lépett elő, a pilóta- és stewardess-uniformis sematizálja, stilizálja a két extrém szereplőt. A művészt a valóságban is képzőművész Uglár Csaba játssza, aki részben önmagát, részben Vécsei Mártont eleveníti meg hatásosan, mégsem ő az igazi főhős, hanem Adél, akit első pillantásra ellenállhatatlanul ragad magával, vonz mágnesként az extravagáns akcióművész. Nagyon is normális férje, nagyon is szokványos mindennapi élete lassan foszlik semmivé. Életének katalizátora Richárd lesz, a különcség deleje ellenállhatatlanul húzza magával a lányt, aki a racionalitásból az irracionalitásba lép általa. A szerep kiválóan megírt, és még annál is jobban eljátszott, ami a kiváló Tenki Réka érdeme. Szuggesztív, színes, vonzó, nem klisékkel dolgozó. Lépésről lépésre építi föl a normálisból az irreálisba való csúszását, minden pillanata hiteles. Számomra ő teszi elfogadhatóvá, majdnem hihetővé a szürreális történetet. Nem szerethetők ezek a szereplők, nem vonzó a történet, de mai, minden határt leromboló, minden hatást kevésnek érző világunkban megfontolandó és elgondolkodtató. Tipikusan olyan film, amit nézése közben nem szerettem, de a hatása alatt maradtam.