Előzetesen, (optimistán), kifejezetten nyomasztó, de erős filmre készültem. Nyilvánvaló volt, hogy az a beteges anya-fiú szimbiózis, amivel Alföldi Róbert - Bartis Attila regényéből készült filmje - foglalkozik, korántsem lesz lesz kellemes filmélmény, de nem is ezt vártam tőle, csak egy kis megrendülést: nyomasszon, rágja a lelkem két óráig.
Furcsa módon teljesen más történt. A tizenöt éve a lakásba zárkózó, csukott paletták mögött élő, fián piócaként zsarnokoskodó színésznő történetében nincs semmi megrázó.
A rengeteg ismétlődés, zsarnoki "holvoltálfiam" ugyan egyfajta időzárvánnyá alakítja a filmet, de igazából nincs tétje, hogy jár-e még évekig nejlonzacskóval a harminc éves fiú (Makranczi Zalán) a közértbe vagy sem, írogat-e még saját testvére nevében leveleket, összejön-e apja volt szeretőjével (Hernádi Judit), kiadják-e a könyvét, vagy hogy újdonsült szerelmének, Eszternek (Gryllus Dorka) sikerül-e domesztikálnia őt. Nincs tétje, érzelmileg nem hat a történet. Ugyanis egy olyan szinten túlhabzó, humortalan, hisztérikusan operai világ él és virul a Nyugalomban, hogy miközben néztem, egyszer csak azon kaptam magam: röhögnöm kell. A túlzások átfordulnak, és a film ahelyett, hogy merész, polgárpukkasztó, kíméletlen stb. lenne, egyszerűen önmaga paródiájává válik. Furcsa, hogy ez a forgatás alatt nem derült ki, vagy senki nem mert szólni, hogy ez már sok, a drámai csúcspontok halmozása mellé kéne egy kis lágyítás, humor, bármi, amitől életszerűbbé válhatna a végeredmény. De nem olvastam a regényt, így nem tudom eldönteni, hogy a film vagy a könyv hibája, hogy átbillen ezen a kényes határon.
Persze, a tizenöt éve a lakásban vegetáló ex-sztárszínésznő figurájának (Udvaros Dorottya) lényege ez a teatralitás, az odáig rendben is van, hogy ő minden helyzetben fellép, szerepel, a saját otthonában, egyszemélyes közönsége, a fia előtt is. Az nincs rendben, hogy az ajtón túli világ is ugyanilyen, hogy a többiek ugyanerre a rugóra járnak, ugyanilyen módon kommunikálnak. Ugyanis a hisztéria, a hatásos zárszavak puffogtatása, a teljes öniróniamentesség nem csupán a kiöregedett díva sajátja, szinte minden fontosabb figura ilyen, aki feltűnik a vásznon. Ilyen a fiú, ilyen Eszter, a srác szerelme, és ilyen a fiúra gerjedő kiadósnő is, kicsit sok már a jóból. Így aztán még egy verekedést, még egy erőszakos kefélést, még egy gyűlölködő ajtócsapkodást (a századikat) végignézni fárasztó, az ember immunissá válik a monoton ingerekre. Nem hiszem, hogy a színészekkel lenne gond, lehet, hogy tényleg ennyire egydimenziós figurákat kellett alakítaniuk. De egyszerűen unalmas, ahogy mindenki a saját egyéni sorstragédiájából szónokol, az önreflexió minimuma nélkül, ha pedig kiborul, ugyanolyan teátrális eszközökhöz nyúl, mint a szörnydíva: Eszter karácsonyfadíszt döf magába, az elárvult fiú halott anyja bundájával fürdik.
