Megszoktuk, hogy az utóbbi időben a koreográfus a zeneirodalom klasszikus, ám közízléssé vált, felturbózható, több irányba kinyitható darabjait veszi elő, bár ez itt éppen nem a varázsfuvolás szériába illik bele, hanem inkább a szórakoztató, "kabarés" vonulathoz tartozik. Furcsa mixtúrája a Bozsik-féle hagyományoknak, elegáns is akar lenni, meg az ösztönökhöz szeretne szólni, már-már hatásvadász szexualitás jelenik meg a színpadon, leplezetlen a nőstényekért zajló bikaviadal. Ez néha humoros, néha direkt, és még a fekete-vörös színek, a halál és a szerelem egyértelmű szimbólumai is alátámasztják a történetet.
A Dumas Kaméliás hölgye ihlette és Krausz Alíz által megformált nőalak körül zajló játszma egy fekete ágyon indul. Koporsó jellegű nászágy, nyugvóhely, ahol a protagonista megpihen a bérszerető karjaiban, hogy aztán távozhasson tüstént, majd visszatérhessen megint. Filmszerű a jelenet, ahogy öltözik, ahogy felveszi a cipőt, elindul, majd a visszajátszás, amikor hátrafelé lépked, leveszi a piros lábbelit, és vetkőzik megint. Hátborzongatóak a képek, aztán időnként elcsúsznak a Vörös Malom hangulata felé, bár kánkán éppen nincsen, ehelyett szürreális férfi- és női kar táncol elkülönítve élesen, mintha női és férfivécében volnánk, ahogy a nemek közötti különbségek érzékeltetése végig, a darab folyamán nagyon hagyományos módon zajlik. Aztán van még, hogy egymásnak rontanak, és ilyenkor minden összecsapás egy új jelenetet, új emlékképet hív elő.
Az ágyat szétszedik, fülkeajtókat emelnek a lapjaiból, hirtelen mintha egy mosdóban lennénk, Pilippe Héritier svájci zeneszerző, a Verdi-opera motívumaira építő kortárs zenéje éppen vízcsobogással festi alá a szituációt. Feszülnek a nemek, elegáns, szép mozdulatokkal keresik a fogást a másikon, a népies verziótól a tantrikus szexig, ezekben a jelenetekben a szeretkezés minden válfaja megjelenik, és ilyenkor az úri közönség pirul.
Viszont a történetnél nagyobb provokáció a zenei szerkesztés, Héritier úgy nyúl bele az operába, ahogy azt illik egy kortársnak. Jazzes futamok, torzított gitárszólók törnek elő a hangfalakból néha, vagy léptek zajai, ajtók csapódásai visszhangoznak, és ilyenkor minden feljebb helyeződik kicsit, el tudjuk emelni a gondolatainkat a konkrétumoktól, ami egy táncszínházat nézve azért jól esik.
A fekete kombinék vörös estélyi overálokra cserélődnek, kupleráj alakul a díszletből, ezen a ponton nagyon rágyújtanék, aztán fékevesztett bálozás, lázálmok, amikor meg jöhetne a bizonyos koktél, megint minden fekete, elkerülhetetlen a halál, ami egy zavartan mosolygó, helyettes Kaméliás hölgy képében érkezik. Volt ott egy férfi mellette, aki embert játszott, úgy hívják, Vati Tamás, és tulajdonképpen az ő alakítása az, ami sokkal több, mint a száz híres regény egy fejezetének örömtáncváltozata. A végén virágcsokor a dizőznek a háztól, mint az igazi kőszínházakban. Ez a vicces fejezet.
