Egyeztetett-e az elmúlt három hétben a vidéki színházak zeneigazgatóival?
Októberben kérték a zeneigazgatók főnökei, a színházigazgatók, hogy egyeztessünk, ez másnap meg is történt. Viszont a kérelmező levél, amelyre oly sokszor hivatkoztak, soha nem érkezett meg. Az igazgatókkal – Pécset Gulyás Dénes zeneigazgató képviselte – minden lényegeset sikerült is megbeszélni, aztán ez mintha nem ment volna át a zeneigazgatókig.
Nem ez érdekelt. Hanem az, hogy a december 6-ára tervezett nyilvános beszélgetés – amelyen a részvételét lemondta – óta egyeztetett-e a zeneigazgatókkal? Szükségesnek tart-e egy ilyen megbeszélést?
Pedig sokkal inkább érdekelhette volna, mert tárgyszerűbb volt és igazabb, mint az a mérhetetlenül elfogult sorozat, amelyen vudubábut csináltak a Magyar Állami Operaházból.
Sajnálom, hogy nem hangzott el: december 6-án karácsonyi videófelvételt készítettünk egyebek mellett az egyik zeneigazgató feleségének részvételével. A harmadik „beszélgetést” utólag megtekintve jó döntést hoztam. Az egyik sortűz volt, a másik örömet szerzett minimum 107 ezer embernek. Úgy nyilatkoztak ott az urak, mintha egyáltalán nem jött volna létre az októberi találkozó, és azon nem tisztáztuk volna a helyzetet az igazgatóikkal.
Mi lehet mégis a félreértés oka?
Sok energiát fektettek abba, hogy félreértsék, amit mondtam, pedig cikkben is leírtam az Opera álláspontját. Most olyan karmesterek fordulnak ellenünk, akik vidéki állásuk mellett nálunk is fellépnek, nem vidéki gázsit kapnak, és – teljes joggal – igen rossz néven vennék, ha pesti produkciójuk énekesei kihagynák a próbákat vidéki kikérések miatt. A korábbi operai vezetőknek még egy Primavera Fesztivál feltalálására se futotta, most pedig csodálatosan összekeverik az én hatókörömet az Emberi Erőforrások Minisztériuma és saját városaik képviselő-testületének hatáskörével.
A szerződésem tíz éve egyetlen színházra szól, rajtam más ne keresse a saját felelősségét.
És vidéki vagyok, az is maradok, például szerettem volna Veszprémben, a szülővárosomban kamaraoperát építeni a régi moziból huszonöt éve, de rá kellett jönnöm, hogy ab ovo esélytelen. A lehetetlent felesleges megkívánni. Pontosan értem, hogy a végekről nézve az Andrássy út a Kánaán maga: ezenközben a Radnóti meg a Vígszínház szintjén vagyunk finanszírozva, és az Erkel Színházban mégsincs zuhanyzó, kézzel húzzák a díszletet, valamint csaknem öt éve nélkülözzük az Ybl-palotát.
Mi hangzott el az említett egyeztetésen az énekesek próbaidőszak alatti kikérésével kapcsolatban?
Érzékelve a helyzetet – amelynek kialakulásáról nem tehetünk –, igyekeztünk megoldást találni. Nem az Opera felelőssége, ha például egy társulat fejébe veszi, hogy zsinórban lejátszik annyit egy darabból – pótlandó a Covid miatti elmaradásokat –, amennyit mi se mernénk, mert egyszerűen nincs rá szereposztás. Mondhatnám tragikus félreértésnek, de nem az, hisz a vidéki kollégák pontosan tudják, hogy az Operával szerződésben álló művészek amúgy mind szabadúszók, és ha Pesten van dolguk (próba, előadás), akkor nem valamiféle váróteremben ülnek, ahonnan tetszés szerint kiemelhetők. Polgárjogi szerződés van köztünk, amit ha elfogadnánk úgy, hogy közben elemeiben nem teljesül, az állam pénzét kezelnénk hanyagul, ez pedig bűncselekmény. De ezt tényleg magyarázni kell?
Ami változás a korábbiakhoz képest, hogy míg február elsejéig egyeztetés kérdése, hogy egy operaénekes a próbaidőszaka alatt másutt fellépjen, addig az Opera most megszünteti ezt a lehetőséget.
A próbarend felborítását és széttúrását nem hívnám „lehetőségnek”, inkább színfalak mögötti, kézen-közön létrejött fusizásnak, ami a minőség ellen hat.
Ennek most valóban vége van. 2011-ben azt a mandátumot kaptam a miniszterelnöktől, hogy az európai első vonalba vigyem a Magyar Állami Operaházat. Ahhoz tervezés, művész, produkció, társadalmi nyitás és infrastruktúra is kell, valamint fegyelem – mindehhez pedig huzamos bizalom, forrás és koncentrált vezetés. Tíz éve minden nap 0–24-ben ezzel foglalkozom, semmi mással, és minden lépésem abba az irányba vezetett, hogy előteremtsük az európai előadásokhoz szükséges eszközöket. 2022 márciusában újranyitjuk az Ybl-palotát, de előtte még februárban átadjuk az Opera Eiffel Műhelyházának próbateremsorát is, és innen vége a 134 éves érvnek, hogy „de nincs is hol felkészülnünk”.
Ahogy komoly operaházakban dukál, repertoár-előadással három, premierrel hat-hét heteket töltünk, éppúgy, mint eddig, ehhez pedig leszerződtünk három évre előre az érintett művészekkel – és valóban, mostantól nincs a próbákról hiányzás. De tényleg az volna az elvárás, hogy míg fizetjük az énekeseket, elkéredzkednek, és a budapesti próbák helyett másutt dolgoznak?
Szerintem a kérés arról szól, hogy ha délelőtt az Operában próbálnak, attól este még nyugodtan próbálhassanak másutt.
Ez most is így van. Honnan tudnánk, ki mit csinál próbán kívül kétszáz kilométerrel arrébb? A kikérő viszont azt jelenti, hogy az énekes nem vesz részt a kiírt próbán, mert másutt van dolga. A vidéki igazgatókkal történt egyeztetés után komoly engedményeket tettünk, ezekről a nyilvános beszélgetéseken nem tettek említést.
Nem voltam a sajátjaim körében népszerű, mert a kollégák éjszakákon át dolgoztak, hogy előre megjelöljék a próbaidőszakokon belüli valós próbanapokat – a Hunyadi László esetében magam jártam el így –, amelyeken az énekesnek részt kell vennie. Könnyebb dolgunk lenne, ha a próbafolyamat alakulásához igazíthatnánk, ki mikor próbál, mi mégis vállaltuk, hogy kitűzzük e napokat, elveszítve ezzel a rugalmasság lehetőségét.
Miért kell az adott napok egészét fenntartani?
Mert később osztjuk be, hogy délelőtt vagy este van-e próba, esetleg mindkét napszakban, de ennyi tartalékot muszáj benne hagyni egy több száz ember együttműködését jelentő folyamatban. Az Opera működésének ellehetetlenüléséhez nem asszisztálhatok, talán ez érthető. Évekkel ezelőtt sokkal több bemutatónk volt, mert cserére szorult a repertoár, de ma már ez sincs így – a „vád” szerint 17 premiernél tartunk, de „véletlenül” beleszámolták az egyfelvonásos baletteket és a tavalyi pótlásokat is, pedig ezek többségét a múlt évben nemcsak bepróbáltunk, de online streamben be is mutattunk –, addig a futó szezonban valódi operabemutatóból csak négy lesz, jövőre pedig öt. Azért ez különbség.
Számos vezető, kiváló formában lévő énekes volt és lesz szabad hónapokig: ha a vidéki színházak is előre terveznének – üres naptár mindenütt van –, a mi önként vállalt foglaltsággyűjtésünkből pár hét múlva pontosan látnák, melyik év melyik hónapjában kinek nincs dolga Budapesten 2024 nyaráig. A saját prózista igazgatóikkal és polgármestereikkel vívandó meccseiket azonban nem tudjuk átvállalni. Mindenkinek megvan a maga tatamija odahaza, nem egymással kéne harcolnunk.
Mivel az Opera társulatának kilenc éve nem tagjai a magánénekesek, megeshet, hogy valaki ugyanarra az időszakra aláír egy szerződést az Operában és vidéken?
Természetesen. Etikailag az volna helyes, ha az illető(k) mindkét szerződését felbontanánk, hisz mindkettőnket rosszhiszeműen ültetett fel: vinné a pénzt, miközben egyszerre két helyen nem tud maximálisan helytállni, kárt okoz mindenhol, és szembefordítja a színházakat.
És a szerepeket se keverném: az Opera Magyarország legnagyobb intézménye, a világban is reprezentánsa a hazai operakultúrának, míg a nemzeti színházak operatagozatai alapvetően az adott város és a környező megyék zenei életének kulcsszereplői. Se méretük, se emberi és anyagi erőforrásaik nem alkalmasak rá, hogy operaházként funkcionáljanak.
Ha valaki mégis azt gondolja, hogy a feltételek hiánya dacára ő vidéken juszt is operaházat működtetne, akkor vegye észre, hogy a hiba az ő készülékében van.
Se Parlament, se Lánchíd, se Puskás Aréna, se ORFI, se Opera nincs máshol, csak a fővárosban. Még a nyolcszoros népességű és sokszorosan dúsgazdag Németország sem tud fenntartani 8 városban Münchenhez, Berlinhez, Hamburghoz mérhető operaházakat.
De – a levelében leírtakkal szemben – mindenütt van zenekari árok.
Ne már. Állt a cikkemben egy összetett mondat: „Vidéki színházainkban se árok, se technika, de méretes zenekar, színpad, végképp méretes énekkar sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kompromisszummentesen legyen megszólaltatható a mindenkor érthetően ambiciózus vezetők által oly szívesen álmodott operai törzsanyag – s ha mégis a deszkára kerül, bizony, a szólistában is ott lesz a kompromisszum kényszere, ami tehát a produkciót amúgy is jellemezheti.”
Ha ebből azt ragadják ki, hogy szerintem nincs vidéken zenekari árok – nyilvánvaló képtelenség, mindegyikben jártam többször is –, az szándékosan nem elemzi a mondatot, amely a „kompromisszummentes” jelzőt rendeli az összes, előtte torlasztott főnév mellé. Így támadni komolytalan! De az is, hogy panaszként hangzik el: máshol néhány millió forintból kell operát színre vinni. Miközben mindenki bólogat, nem merülnek fel azok a „független” operaprodukciók, amelyeknek a nyilatkozók közül többen bizony cselekvő részesei, és százmillióba kerülnek. Pontosan tudják, mennyit kóstál egy nagyméretű színpad igényes díszlete, egy kórusopera jelmeze, mégis ájuldoznak a mi költségeinktől: ez farizeusság.
A 2015-ös színházi évadnyitón – történetesen Debrecenben – jeleztem, hogy az Eiffel Műhelyház képes lesz bérgyártásra, és külföldi partnerek mellett a magyar színházi szcénára is számítunk, amely a magánszektor árához és minőségéhez képest is jól jár velünk. Még egy év – gépbeszerzés, belső munkálatok kellenek –, és indulhat ilyen irányú együttműködés is.
Visszatérve: ha egyik művészeti titkárság jóban volt a másikkal, elintézték, amit tudtak, és ha ehhez az Opera próbáit kellett átszervezni, hát megtették. Erről nem lehet a jövőben szó. Minden énekesnek hosszú, részletes levelet írtam az igazgatói találkozó után azonnal, hogy november 8-ig bárki bármiféle jogkövetkezmény nélkül felbonthatta vagy módosíthatta az Operával kötött szerződését, ha egy vidéki produkcióba is elígérkezett vagy menni szeretne oda. Senki sem bontott fel semmit.
Miért bontaná fel? Nyilván az énekeseknek fontos, hogy jó pénzért énekeljenek az országosan reprezentatív intézményben is.
Ha jól értem, bármit tesz az Opera, nem felel meg. Ha szerződünk, ha nem szerződünk, mindenképp baj. Illetve nyilván az tetszene, hogy fizetjük az énekest, de nem nálunk dolgozik: erről elmondtam imént, hogy jogi nonszensz is. Egyébként pedig mindenki individuum, senki sem rabszolga: eldönti, óhajt-e szerződni, s miképp. Jelzem, a nyugati nagy testvéroperaházak szólistái a várost sem hagyhatják el a próbaidőszak alatt… Mi viszont senki lábára nem teszünk nyomkövetőt, ha nálunk nincs dolga, úgy gazdálkodik az idejével, ahogyan jólesik, ahogy a hangja bírja. Csak aztán tényleg bírja.
De ha előtte néhány nappal tudja meg, hogy az adott napon tíztől vagy este hattól van próbája, az lényegesen rontja a tervezhetőséget.
Ezért jelöltük meg a próbanapokat, azokon tartunk igényt az énekeseinkre, mint bármely „munkahely”. Ezt ne nevezzük különösnek, hisz itthoni mércével kimagasló gázsit fizetünk már csak azért is, mert a pálya rövid, 20-25 év után a hang a bankban kell legyen. Hosszú távú jövedelemként biztosítja ezt a Magyar Állami Operaház bő száz éve a hazai énekestársadalomnak: azokban az években is gazdálkodniuk kell vele, amikor már nem tudnak úgy vagy olyan szerepeket énekelni, mint korábban. Csak hogy érzékelhető legyen: a Hunyadi negyvennapos próbaidőszakában a címszereplőnek 28 megjelölt próbanapja van, 12 napot pihenhet közben. Ezzel viszont magamra vettem annak ódiumát, hogy ha nem a tervezett ütemben haladok, nem lesz mód pótolni az elmaradást. Elértünk a lehetőségeink végére.
Hány magánénekessel áll szerződésben az Opera?
Száz feletti a számuk, de megjegyzem, húsz éve is ennyi volt, hisz 70 éve két nagy színházat működtetünk, nem egyet. Közülük tízen énekelnek tíz előadásnál többet, húsznál kevesebbet. Ez két-három produkció, azt jelenti, hogy körülbelül másfél hónapjuk van lekötve nálunk. Húsz és harminc előadás között 46 énekes teljesít, ők sokat vannak itt, de így is marad egy-két szabad hónapjuk, csak 14 művész szezonját fedjük le teljesen. Mindösszesen a magyar énekesek körülbelül fele van hónapokra az Operához szerződve. Akinek 20-25 előadása van, az például már csak fél évét tölti itt.
Előretervezéssel az említett 14 művészen kívül bármelyik évadban bárki, Kossuth-díjas vagy kamaraénekes is megszerezhető, de nem bármikor, bármire, bárhová és bármennyiért. Ezt ugyanis az énekesek maguk döntik el – sosem az Opera. Most pedig újra megtehetik január 23-ig. Véletlenül sem szeretnénk úgy itt tartani bárkit, hogy közben a szíve valamelyik vidéki színház produkciójához húzza, de véletlenül hozzánk is aláírt. Úgyhogy innentől nem lehetséges ütközés, mert majd mi keresünk az esetleges kilépők helyett másokat. Kell-e hangsúlyoznom, azzal, hogy megint elállunk az útból, mekkora gesztust teszünk?
„A kormány által előreláthatólag 2022 folyamán tárgyalandó, ezért ma még nem nyilvános anyag alapján – amelynek az Opera szövegezhette a szóban forgó tagozatokat érintő fejezetét a Nemzeti Kulturális Tanács felelős tagjaként – annyit bocsáthatok előre, hogy komoly éves, operajátszásra pántlikázott forrás indulhat el mind a hat testvérszínház felé, 5 esztendőn át” – írta nyilvános levelében. Ha a vidéki operatagozatoknak érkező pluszforrásról van szó, velük miért nem egyezettek?
Nem nyilvános, belső előkészítő anyagról van szó, amely már nem a mi kezünkben alakul, döntés pedig később várható róla. A tervezett pluszforrással természetesen kötelezettségek is járnának: minimum társulat működtetése, korrepetitor, karmester státuszba vétele – ezzel létrejöhet egy helyi stáb –, évi két premier és ötven előadás régiószerte. Az összeget a keretek között úgy költhetnék el, ahogy helyben szükséges: hangszervásárlástól a marketingig maguk határozhatnák meg, mit tartanak előbbre valónak. Hozzáteszem: továbbra is áll – hiába fitymálták le –, hogy az Opera aktív repertoárjából rendelkezésükre bocsátjuk az adott évadban nem futó előadások közül számos cím díszletét, jelmezét, sőt be is tanítjuk.
Mondok példát: Vajda János új operája, A képzelt beteg miért ne futhatna vidéken is (Szabó Máté rendezése), hasonlóan Monteverdi művének átiratához, a Poppeához, amelyet Almási-Tóth András jegyez. Nem saját produkció helyett, hanem amellé tehetnének kortárs hazai vagy nemzetközi különlegességeket így, de Szinetár Miklós Rigolettója vagy Anger Ferenc Triptichonja éppúgy sorra kerülhetne moduláris díszletekkel, alig van vagy nincs is bennük karfeladat.
A Magyar Állami Operaház főigazgatójaként a Nemzeti Kulturális Tanácsban a magyar operajátszás egészét képviseli. Érez felelősséget a vidéki operajátszás iránt? A fővárosi intézménynek nem szolgálja javát a színvonalas vidéki operajátszás?
Mindkét válaszom: igen. A 2019-ben alakított, évente egyszer-kétszer összeülő Nemzeti Kulturális Tanácsban az Opera vezetőjeként képviselem a műfaj szempontjait, ám semmilyen anyagi eszközöm, döntési vagy utasítási jogom nincs más színházak kapcsán. Minden tőlem telhetőt megtettem a vidéki kollégák helyzetbe hozásáért a stratégiaíráskor, és az öt vidéki nagyváros háromtagozatú színházait a prózai és a táncstratégia ugyanúgy eléri, tehát adott esetben három irányból is kaphatnak majd segítséget. Mindegyik városban működik egyetemi szintű énekművészképző is, amire fontos építeni, mi is tesszük Pesten. És igen, oda-vissza szolgálhatja egymást a fővárosi és a vidéki operajátszás, ugyanakkor ez egy komplementer rendszer kell legyen, amelynek két része ezer és egy okból nem tudja, nem is tudhatja ugyanazt.
Hagyjuk már a bornírtságokat, mintha meg kellene magyarázni, miért Budapest a főváros.
Soha senki nem hagyta figyelmen kívül ezt az axiómát, amikor az elmúlt évtizedben háromszor is szerveztünk konferenciákat a vidéki tagozatok aktuális vezetőinek részvételével, és hívtuk meg előadásaikat évente. Egyeztetésellenességgel vádolni az Operát már csak ezért is súlyosan igaztalan, de nem baj, majd elmondjuk még egyszer, január végén, da capo al fine.
Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
