A MU Terminál harmadik évfolyamának legutóbbi estje, a Fejes Ádám és Hámor József készítette Csókol Anyád, csomag nincs! és Terminál-képek című koreográfiája is betudható lett volna egyfajta finálénak, hiszen a "gyakorlótársulatot" vezető két koreográfus bensőséges hangulatú előadásokat vázolt fel márciusban a MU Színház színpadán. Különösen Hámor darabja engedte meg akkor azt a bizalmaskodó könnyedséget, hogy alkotótársa és jómaga személyében tanár és tanítvány egyszerre léphessenek színre. A kellemes, összegző jellegű munka azonban ekkor még csak a közös út kétharmadát jelentette. A táncosok szempontjából a valódi befejezés (vagy indulás?) most érkezett el: az egy év tudásával, tanulságaival és tapasztalatával elszámoló C esttel.
Duda Éva most először dolgozott a Terminál táncosaival, csakúgy, mint ahogyan Bicskey Lukács is. Igaz, a két alkotó közt nagy a különbség; amíg Duda Éva koreográfus saját közegében, táncosok közt mozoghatott, addig Bicskey Lukács számára (film)színész-rendezőként izgalmas kísérleti tereppé válhat(ott volna) a Terminál-állomás.
Bicskey Lukács Bábel - Világ című opusában azonban valóban bábeli zűrzavar uralkodik. Nem egy nyelvet beszélünk... De a táncosok sem, akik komoly szinkronitási problémákkal küzdenek és bizony alig látni biztos balanszokat a sematikusan összeállított mozdulatanyagban. Ennek oka az lehet, hogy Bicskey olyan műfajban szeretett volna alkotni, melyben maga nem jártas. Mintha megrettent volna a feladattól, hogy táncosokkal és nem színészekkel kell dolgoznia; kötelességének érezte, hogy mozdulatokban fejezze ki magát, eszköztára viszont - a korábban bemutatkozott kortárs koreográfusok mellett - szegényes. Nem segít a felvonultatott kellékarzenál (deszka, fekete fátyol, kórházi vaságy), a szép fények és az árnyjáték sem. Bicskey színész-rendezőként egészen más alkotói kontextusba helyezi a szereplőket, akik derekasan küzdenek, és mindent elkövetnek, hogy a szokatlan akadállyal megbirkózzanak. Több-kevesebb sikerrel. A kezdő színházi rendezők gondjával bajlódó Bicskey nem veszi figyelembe a táncosok szuverén személyiségét, hanem koncepciójának mentén mereven fogalmazza meg saját ars poeticáját, és kultúrtörténeti felhangokkal átitatott létértelmezését.
Duda Éva Plainje sokkal finomabban megrajzolt, egységesebb alkotás. Szembetűnő, hogy ugyanazzal a technikai kvalitással rendelkező együttes mennyivel biztosabb színpadi jelenlétet produkál egy hitelesebb koreográfiában. Az előadás nyitó képében az egymás után, közlekedési zebra-szerűen megjelenő fénysávokban a háttal álló táncosok egyre intenzívebb mozgása kellő felütést ad a darab indításához. A zöldre hangolt, civil ruhát idéző jelmezek belesimulnak a hétköznapi emberi kapcsolatokat felvonultató kontakthelyzetekbe. Az előadás ritmusára jellemző az erős kezdés, majd az emelésekkel és egyensúlyi helyzetekkel nyugvópontra helyezett középrész, végül az ebből kitörésszerűen robbanó, ismétlésekkel és mozgáskánonokkal hatásossá tett, felfelé ívelő lezárás. Meglepő és szép pillanat, amikor a táncosok rendezői balon, közel a közönséghez, összesimulva, behunyt szemmel együtt kezdenek lélegezni. A jelenet fullasztó és buja, mégis inkább intimen introvertált, mintsem erőteljesen szexuális töltetű - a szereplők mintha a nemiségre való első rácsodálkozásukat élnék meg benne. Az arctalanságból kilépő alakok fénycsíkokon való visszatérése egy folyamat végét (talán a felnőtté válásét?) jelentik.
A sporttánc felől érkezett Horváth Adrienn precíz testhasználata mellé felzárkózott a belső tudatosság, Asztalos Dóra kiemelkedően szuggesztív, nőies jelenség, éppúgy, mint három pályatársa, Hofmann Adrienn, Czédulás Eszter és Gulyás Anna. A néptánc világából elszármazott Kis Róbert a kezdetektől megbízható színvonalon teljesített, de fejlődése a kortárs technikákban szembetűnő, csakúgy, mint Tuza Tamásé, aki fiatal kora ellenére megállta a helyét a Terminál-együttesben.
A harmadik évfolyam búcsúzott a Plainnel és a Bábellel a védettséget jelentő Terminál-anyaméhtől. S talán az elszakadás most valóban gyermekibb, mert a korábbi évfolyamokkal ellentétben, az idei fiatal tehetségek még inkább diákattitűddel viszonyultak a programhoz. Rátermettségük - az egyéni technikai tudástól függetlenül - vitathatatlan; táncosi karakterük viszont még nem formálódott ki egészen.
