Orbay Lilla: Az alkotás akkor lehet igazán őszinte, ha egy kicsit megőrizzük benne gyermeki énünket

Elnézve a kezed, kicsi gyerekkéznek tűnik. Mégis, miért a zongorát választottad?

Egészen kis koromban kezdődött. Mikor a szüleim megkérdezték, szeretnék-e zongorázni, azonnal igennel feleltem.  Először egy családi ismerőstől, Orgován Eszter nénitől vettem zongoraleckéket. Sokat köszönhetek neki. Itt indult minden, és az az igazság, hogy szinte a kezdetektől rengeteget rögtönöztem.

Egyből improvizáltál?

Gyakorlatilag igen. Gyakran vittem az órákra saját kompozíciókat „szorgalmi feladatként”. Olykor előfordult, hogy a tanárnőnek azt mondtam: hoztam egy új szerzeményt, miközben azt épp ott, abban a pillanatban találtam ki.

Mit szólt ehhez a tanár? A komolyzenészek világában nem dicséretes a rögtönzés.

Türelmesen végighallgatta, de azért nem fogadta kitörő örömmel. Volt, hogy a zongoraóra fele elment ezzel, és ő leginkább a klasszikus zenében érezte otthon magát. Apám viszont néha megkért, játsszam el neki valamelyik népszerű dalt, még kottát is vett hozzá. Szerintem az oktatóm nem igazán lelkesedett ezekért.

Milyen slágereket kellett előadni édesapának?

Úgy rémlik, volt köztük egy Smokie-dal.

Hány éves korodban történt ez?

Zongorázni hatévesen kezdtem, amikor apa a Smokie-t kérte, körülbelül tizenegy éves lehettem.

Ismerted előtte a Smokie zenéjét?

Nem igazán, de akkor egészen megszerettem.

Milyen muzsikákat kedveltél még?

Kis korom óta nagy Michael Jackson-fan vagyok, emellett sok más stílusú zenét is hallgattam a klasszikustól a bluesig. Gimisként megismertem a klasszikus rockegyütteseket. A Deep Purple-t, a Led Zeppelint – utóbbi máig az egyik legnagyobb kedvencem –, és nagyon sokat hallgattam Pink Floydot és Dire Straitst is.

Ezek jellemzően gitárközpontú muzsikák...

Aztán megismertem az Emerson, Lake & Palmert. Eleinte nem fogott meg igazán, de később elkezdtem más szempontokat értékelni a zenében, és visszanyúltam hozzá. Szerintem a legtöbb együttes azért lett sikeres, mert jellegzetes atmoszférát teremtettek. Imádom azt, amikor valami ismert elem keveredik egy titokban rejtőző újítással, ami nem hivalkodó. Most Joni Mitchellért rajongok. Az ő zenéje teljesen más univerzum: már csak a szöveg és a zene kapcsolata is annyira különleges és újszerű, hogy közben mégis azt érzem, mintha mindig is itt lett volna.

Mindeközben rendesen jártál a pestlőrinci zeneiskolába?

Igen, a Dohnányi Ernő Zeneiskolába. Az alapvizsgán Liszt Szerelmi álmok című darabját játszottam. Ekkor már felvettek a konzervatóriumba, jazzének szakra.

Az éneklés amúgy eléggé váratlanul jött a gimnáziumban. Volt egy angol verseny, ahol zongorával kísértem magam éneklés közben, sokan meglepődtek, mivel eleinte csak zongoristaként voltam a fejükben. Az akkori énektanárnőm sok programot szervezett, az iskolai kórussal például eljutottunk Olaszországba. Ő nagyon bátorított, hogy énekeljek. Otthon aztán elkezdtem improvizálgatni, dalokat szerezni, és valahogy felmerült a jazztanszak gondolata.

Tudtál a szak létezéséről?

Sejtettem, majd utánanéztem. Eredetileg jazz-zongorára akartam felvételizni, de a klasszikus alapok után túlságosan éles volt a váltás; nem ismertem még a sajátos akkordjelöléseket sem. Ekkor néztem meg az énekfelvételit, ami egyértelműnek tűnt. Erre Máté Evelin készített fel, aki már elvégezte a jazzének szakot, most az Operában énekel.

A konzervatóriumban a zongora kötelező hangszer, így jól jött a tudásod, nem?

Igen. A konziban akkoriban Pozsár Máté volt a zongoratanárom. Ő vezetett be a jazz játékstílusába. Gyakoroltunk klasszikus darabokat, mellette megtanította azt is, ami a zongorafelvételihez szükséges lett volna. Emlékszem, biztatott a zongorázásra, sőt, ének szakosként felléptetett a zongoratanszaki koncerten. Valahol neki is köszönhetem, hogy a saját kvintettemben zongorázni kezdtem az éneklés mellett, és ezen a hangszeren születnek a szerzeményeim.

A jazz műfajában a lényeg a rögtönzés. Az említett darabjaidban mit rögzítesz a kottában: akkordmenetet, szerkezetet, hangszeres szólamokat?

Mindenki tud zenét szerezni, csak nem mindenki elég bátor hozzá. Én általában megírom a hangszereléseket, konkrét elképzeléssel érkezem a próbára, mindenkinek kiosztok egy kottát. De ha valakinek jobb ötlete támad, vagy mondjuk kivitelezhetetlen bőgőszólamot írtam, akkor persze fejtegetünk a tagokkal.

Megírom, hol legyen improvizáció, rögzítem az akkordköröket. A szólórészeket általában nyitva hagyom, ki mennyit érez magában, annyit szólózhasson. Úgy gondolom, a műfaj szabadságához tartozik, hogy mindenki megfogalmazhassa saját belső világát.

Mi a helyzet a szöveggel? A jazzben kevésbé lényeges?

Nagyon is lényeges. Minden szöveg lényeges. Legtöbbször angolul írok, de egyre jobban nyitok a magyar felé is. A legutóbbi dalaimban önismereti témákról is szó van. Most készül a második lemezem, vagy, ha úgy tetszik, az első nagylemezem. Ha beleszámítjuk a szóló EP-t – amin csak ének és zongora szerepel – és a zenekaros középlemezt, akkor ez a harmadik kiadványom.

És ott van még az Ephemere nevű formáció...

Az a projekt egy barátságból született Caussanel Izabellával, aki az Ötödik Évszak énekesnője és a csapat másik dalszerzője, énekese. Őt a konziban ismertem meg. Elkezdtünk kreatívkodni egy bemutató koncertre készülvén, és annyira jól működött a közös munka, hogy úgy döntöttünk, folytatjuk. Sokat tanakodtunk a zenei irányon, mivel ő leginkább a népzenéből jött, édesanyja is népzenész, édesapja pedig francia.

Nagyon megszerettem ezt az alkotási folyamatot, amikor én elkezdek egy darabot, Iza pedig külső füllel ráhallgat, javasol, hozzátesz egy részt, vagy fordítva. Nagyon jól működik ez az ötven-ötven százalékos munkamegosztás, ettől Ephemere az Ephemere.

Tanári diplomát is szereztél, most a PEMA-ban oktatsz.

Idén júniusban végeztem jazzénektanárként. Őszintén szólva, eleinte tartottam tőle, hogy mennyire leszek jó tanár. De nagyon megszerettem. Oktatóként is az a célom, hogy ne kényszerítsem a diákokat szűk keretek közé. Nem akarok senkit uniformizálni. Éppen ellenkezőleg: azt szeretném, ha mindenki a saját belső világát fedezné fel és nyitná ki, ahogy én is ezen dolgozom a mindennapokban. Hiszem, hogy az alkotás akkor lehet igazán őszinte, ha egy kicsit megőrizzük benne gyermeki énünket.

Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu