A Keszég László vezette Pont(y) Műhely nem használ kész darabokat, minden előadás a próbaidőszak alatti improvizációk során áll össze, tehát nincs abban semmi meglepő, hogy A konyha is meglehetősen hasonlít egy lendületből elénk vágott ötletkupacra. Ez nem jelent szerkesztetlenséget, ez egy ilyen szerkezet. Üdítően ordenáré helyzetgyakorlatok sorozatát kapjuk a nyakunkba, a címben jelzett téma köré ? az esetlegesség bájával ? felfűzve. Azaz: mindent az evésről, a zabálásról, az alkoholizmusról, a hányásról és a szellentésről, mindent a háziasszonyok menetrendszerű bekattanásáról, mindent a tévés főzőshow-król. A legtöbb társadalmi szatíra ott bukik meg, hogy a valóság (a tévében, a bulvárlapokban, a hétköznapokban) simán übereli, nos, Keszég Lászlóé egyelőre működik, mivel az elképzelhetőnél jóval radikálisabb, nyersebb és keserűbb ? azaz: tele van akasztófahumorral.
Azért a zene sokat segít, hogy ne feszüljünk annyira: Szesztay Dávid dalai a mindent felzabáló konyháról, baktériumtenyészetekről, éjszakai mosogatásról és bevadulós főzőcskéről zeneileg pont olyan eredetiek, mint ahogy azt már a Dav névre hallgató, príma formációban is megszokhattuk tőle, a szövegek viszont elvetemültebbek. Márkos Albert önnön zenei géniuszát ez esetben a megszokottnál kissé teátrálisabban, hálóingben szellőzteti meg, ádáz kirohanással és finoman apocalyptikás, hajpörgetős attrakcióval színesítve szerepét.
Az előadás csúcspontja, az ordenáré főzőműsor-paródia a kedvenc részem, mivel a szöveg színvonala itt nagyon megugrik ? bár szerzőnk ugye továbbra sincs, tehát nyilván ez a rész is kollektív improvizáció szüleménye ?, de annyi nyelvi lelemény, (szófacsarás, tévesztés, kliséhalmozás, affektált együgyűség) halmozódik egymásra ebben a pár mondatban, hogy Sárbogárdi Jolán némán duzzoghat a sarokban. Enyedi Éva nagyszerű tálalásában egy olyan nimfomán és karrieréhes kis nőcske bukkan fel, aki egyszerre szeretne roppant közvetlennek és egyben tájékozottnak tűnni: ennek jegyében kacarászva dobálja a haját, belesül a műsor telefonszámának elismétlésébe, ugrándozva lengeti a mikrofont a szakácsszerepben debütáló bunkó polgármesterek előtt, teljes képtelenségeket fecsegve, de azért meglehetős eréllyel veti fel, hogy most már azért valaki kinyalhatná. A vállalkozó szellemű vendégek, miután az egyenes adásban hazaintegetnek a családnak, erre tesznek is némi ígéretet, persze, előbb el kell készülniük az ételeknek. Ezen a ponton aztán végképp teljes trágárságba és bohóckodásba csúszik az előadás, de meglehetős képmutatás lenne ezen megsértődni.
Keszég bevisz egyet a mainstreamnek, aztán egy másikat az ún. magaskultúrának: nesze nektek médiacica-csacsogás, nesze nektek gesamtkunstwerk (mert hát az említetteken túl akad az előadásban némi gügye mozgásszínház, meg persze opera is). Itt aztán mindenki megkapja a magáét visszakézből, a félanalfabéta média, a bunkó politikusok, az önelégült, finomkodó szakma. A nevetés ebben az esetben semmilyen feloldást nem jelent. Úgy tűnik, Keszég Lászlóban mostanára annyi társadalomostorozó düh és keserűség kezd összegyűlni, mint Swiftben, amikor a Szerény javaslatot, vagy Buzzatiban, amikor a Hajtóvadászat öregekre című novelláját megírta. Az az abszurdnak látszó ötletfolyam, amely ebben az előadásban hömpölyög, egyáltalán nem fikció, és bár lehet kacagni is azon az össznépi, morális (és esztétikai) elhülyülésen, ami nap mint nap az orrunk előtt zajlik, ha lenne bennem legalább minimális pedagógiai érzék, nyilván én is dühöngenék. Nincs, így inkább csak lehangolódom ezen a halálpontos látleleten a végére. Vagy aki nem dühöng, az asszisztál mindehhez? Kellemetlen kérdések ezek.
