A Mulatság napja volt a mai, a férfimulatságé, meg az emblematikussá vált bárkás előadásé, amelyet Mrozek művéből Bérczes László, a fesztiválatya rendezett, és, amely töretlen népszerűségnek örvend, nem csak az anyaszínházban, meg annak idején a Völgyben, Pulán, de itt az "új" fesztiválon is. Kapa, Pepe és Rémusz, a három főszereplő civil megjelenése is derültséget kelt az utcán, így aztán Nagyharsány egész nap nevet. Egyfajta népszínház, a jól értelmezett verzió. Az előadásra már sorszámot kell kérni, ahogy egyébként a zárt téri színházi programokra általában, mert a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodó produkciókat sokan szeretnék látni, akár harmadjára is. Lassan osztogatni lehetne a Mulatsághoz egy törzsnéző kitűzőt, vagy alapítani lehetne rá egy külön szektát hülye antrékkal, és furcsa testtartásokkal.
A falu végén az Ősi Pince Fogadó lett a törzshely, ördögi étlapja, mint egy szórólap, hazavihető, és szabadon terjeszthető. A helyi, kemencében átsütött töltött káposzta, és a kenyérlángos híre idecsalogatja a fellépőket is. A berendezés, a falfestmények, és időnként a felszolgálók is a katlan legendárium részei, a sarokban meg van egy csúnya pofájú ördögszobor, hogy lehessen vele riogatni a kánikulától, meg a felfokozott programkényszertől étvágytalanná vált gyermekeket.
Kisharsányban a templom udvarán rendezkedett be a Mediawave szekció, régről ismerős új telepesek, a dzsesszkoncertjeik, műhelyeik idején nem lehet elférni az autóktól, ugyanis a legtöbben, a fesztiválbuszok ellenére azért saját autóval közlekednek a falvak között. Kicsit feljebb a Vylyan teraszon a napi rendes irodalmi beszélgetés zajlik, ma Ágoston Zoltán, a legközelebbi nagyváros literatúrai fejedelme faggatja Darvasi László írót új regénye, a Virágzabálók kapcsán. A történelmi regényről való beszélgetés közben az aktuális politikai helyzetről is szó esik, de csak udvariasan, irodalmiasan. Darvasi szívesen beszél az írás folyamatáról, ami érdekes, és magabiztosan nyilatkozik írói identitásáról is, ami kevésbé izgat: hübriszes. Ágoston a végére szokás szerint kihozza a sodrából a kérdezettet, meg a közönséget is, de ezt a színházat, mint már említettem, roppant élvezem. Kiderült, hogy van olyan kritikus, aki elküldi az írónak a róla írt kritikáját megjelenés előtt. Elképzelem, ahogy aztán összehajolnak, a műértő és művész, egymás ölére, hogy így szövődik a kánon fonala, és azonnal elveszítem az irodalmi valósággal való kapcsolatomat. Ma a zenészek a valóságosabbak, és empatikusabbak, Dresch Dudás Mihály és zenekara türelmesen várja a húsz perces csúszást, majd laza, multiinstrumentalista mentalitásával Dresch felkap maga mellől egy furulyát, vagy egy szaxofont, és elrepíti a rézsűn ülőket valami szebb világ felé, pedig, ha körülnézünk, nehéz ennél paradicsomibb környezetben kultúrát fogyasztani. Annál pedig nem is volt a napnak jobb és baljósabb pillanata, amikor Lukács Miklós cimbalmozott, Szandai Mátyás bőgőzött, Baló István dobolt a népies motívumokra dzsesszt, közben Dresch népdalt énekelt. Még az amúgy a zenétől itt nagyon helyes módon, időről-időre teljesen megőrülő kisgyerekek is megálltak egy pillanatra, és próbálták felfogni a férfibánat súlyosan szép zörejeit.
A Szoborparkban egy másfajta férfi történet várja a közönséget, a Finita la Commedia társulat sajátos, mozgásszínházi Woyzeck-adaptációja. Fehér Ferenc a hazai kortárs tánc Kaspar Hausere, animális lényként keresi az anyát, és nem találja meg.
A nap utolsó férfi műsorszáma, a most már zúzósban játszó 30Y, az elszabadult gitársuli, benne a tékozlónak és punknak látszó, ám szentimentális tárgyak, akiknek azért volt anyja, és talán gyerekszobája is, mert türelmesen bevárják minden program végét, mire az összes fesztivál-zombi a nagyharsányi focipályára ér. Akkor aztán kibogozzák a szálakat, poétikusan, pedig csak télre ígérték a radikális rendrakást. A fiam titokban elkezdi utánozni a fronténekes, szolmizálást parafrazeáló, sajátos kézmozdulatait, talán szólni kéne, de nem baj, ez is csak egy minta, ha már tegnap a fociról lemondtunk, hát ma legyen ez a hőssé válás egyik lépcsőfoka. Aztán úgy járkál fel-alá rezignáltan a kölyökharcos, mint a fesztivál szelleme, a szintén matróz-csíkos pólóban grasszáló kedves Bérczes László, és úgy is tesz szerényen, mint, aki még csak álmodik arról, hogy majd nagy dolgokat visz véghez, és nem tudja, hogy már régen beírták a nagykönyvbe a nevét. A koncert végét már csak a jelenlévőktől hallottam, mert akkor már az Apa kalapját énekeltem a kölyöknek elalvás előtt, furcsa, de az a kedvenc altatódala. Mondják, hogy bejelentették Cseh Tamás halálának a hírét, és mindenki a maga furcsa módján exponálta magát. Hát nem hálás feladat, az biztos, de a halállal azért minden rendben van, jóban kell lenni vele, fel kell nőni hozzá, és akkor kontrollál. Tamással szinte mindenkinek van itt személyes története és, hogy pont a fesztiválja idején, amiben (ahogy a dalaiban is) tovább él majd, az nagyon megnyugtató, ahogy az is, hogy volt ideje, ereje kiismerni a halál természetét, szembenézni vele. Mindenki számára csak ennyire legyen törhetetlen tükör az elmúláshoz való viszony, akkor már elmondhatja, hogy élt boldogan is.
