 |
| Grigorij Szokolov |
Az 1950-ben, Leningrádban született és jelenleg is ott, azaz Szentpéterváron élő Grigorij Szokolov alighanem a legnagyobb élő zongoraművész. Budapesten sokan az új Szvjatoszlav Richtert látják benne, ám, hogy ez csak látszat, azt Szokolov éppen egy olyan műsorszámmal bizonyította, melyet Richter is gyakran játszott. Schubert kései nagy műve, a c-moll szonáta (D. 958) már a halál árnyékában keletkezett, a zeneszerző utolsó évében, 1828-ban. Koncertfelvételei tanúsága szerint Richter elsősorban a darab démoni, szélsőséges vonásait emelte ki, a dübörgést, vágtatást, az elszánt haláltáncot. Ám Szokolov - meglepetésre - inkább a tépettségben is ott rejlő harmóniát állította a középpontba. A kiküzdött szépséget, az eltiporhatatlan melódiát. Az első tétel zaklatottsága így csak a bevezető hatalmas akkordokra korlátozódott, a melléktéma fenséges melankóliája és a kidolgozási részben teljesen váratlanul előbukkanó titokzatos kromatikus menet határozta meg a hangulatot. Szokolov párducpuha, azaz a finomságban és kecsességben is acélizmú billentése végig sejtelmes lebegésben tartotta a művet. Ördögi kísérteteket hallottunk, halk és finom, de mégis hajmeresztő hallucinációkat. Mindez a negyedik tétel galoppozó száguldásában tetőzött. Szokolov a megszokottnál lassabban és táncosabban adta elő a perpetuum mobiléhez hasonló szakadatlan lüktetést; a szonáta hőse most nem a halálba, hanem valami bizonytalan, de mindenképpen sötét tartományba lovagolt előre, megállíthatatlanul.
A második rész Szkrjabin-művekből összeállított kisregénye a "Búcsú az észtől", vagy netán az "Egy téboly története" címet viselhette volna. Alekszandr Szkrjabin (1872-1915) pályakezdőként Chopin feltétlen híve volt; rajongásában odáig ment, hogy a lengyel mester műveit tette párnája alá elalvás előtt, és kezdetben őt utánozta kissé erőszakoltan, kevéssé eredetien. A koncerten elhangzott ifjúkori két mű (Prelűd és noktürn balkézre, fisz-moll szonáta) ezt példázta ékesen. Ám a század vége táján fordulat történt, Szkrjabin megismerkedett Helena Blavatzky misztikus teozófiai tanaival, továbbá Nietzsche műveivel, és ez gyökeresen átformálta személyiségét. A zenében ettől kezdve világteremtő erőt vizionált, önmagát pedig Übermenschnek, isten küldöttjének, kiválasztottnak tekintette. E misztikus gondolatok végeredménye az 1913-15 között keletkezett Két Poéma (op. 69), a 10. szonáta, illetve a Vers la flamme című zongoraköltemény. Szokolov mindezt egybefüggően, szinte szünet nélkül játszotta, és vezetésével egyre mélyebben gázoltunk a jellegzetesen századvégi, fülledt dekadenciába. "Valami elkezdett villódzni és pulzálni, és ez a valami egy volt. Remegett és foszforeszkált, de egy volt. Ez az egy a minden, és semmi sem áll vele szemben. A minden. Én minden vagyok." Ez a félőrült, nagyzási hóborttól duzzadó önvallomás tökéletesen írja le Szkrjabin alkotói módszerét. Kései korszakában mindent egyetlen apró zenei mozdulatból, őssejtből vezetett le: az aprócska, pár ütemes molekula aztán osztódni kezd, kórosan elburjánzik, és a művek végén rémületesen sűrű trillaláncok masszájában fullad meg a zene és vele a világ. Szokolov hallucinatív erővel jelenítette meg egy ember teljes elborulását. Szédületes technikája nem ismer lehetetlent, ezért a legjátszhatatlanabb állás is könnyedén odavetett improvizációnak tűnt. Tökéletesen magáévá tette a zeneszerző összes elgondolását; olykor úgy érezhettük, hogy maga Szkrjabin ül a zongoránál.
Az őrjöngő közönség hat ráadást harcolt ki - három Szkrjabin és két Chopin darab után, egy fenséges Bach korálelőjáték koronázta meg a félelmetes, helyenként már-már aggasztóan zseniális koncertet.
