Persze a Mohácsi testvérek többi opusza is magán viseli az ebben a két, nemzeti színházi előadásban kihívóan, vagyis a színlapon is felvállalt társszerzőséggel megerősített alkotói módszert. Akár a 2004-es Feydeau-bohózatra (Bolha a fülbe, Kaposvár), vagy a 2005-ös Michael Frayn-darabra, a Veszett fejszére (Kaposvár) gondolunk, de ugyanígy a 2003-as, saját néven jegyzett Csak egy szöget (Kaposvár), vagy a tavalyi, "évfordulós", ugyancsak a Kovács Márton-Mohácsi fivérek jegyezte 56/06-ot is ide vehetjük, a lassan már-már védjeggyé nemesedő, mohácsis jellegzetességeket a mindegyik alkotásukra jellemző, egyetlen csokorba lehet gyűjteni: a drámai szövegek különböző rétegeit sajátosan egyéni megközelítéssel szedi darabjaira, hogy azután egészen új kontextusba helyezve szólaltassa meg azokat a színpadon. Szerzővel, korral, műfajjal egyaránt a szuverén olvasó-alkotó (író-zeneszerző-rendező) egészséges tiszteletlenségével bánnak, s mondandójuk minél tökéletesebb formába öntése érdekében egészséges kajánsággal és gátlástalanul írnak át minden alapanyagot, illetve egészítik azt ki vendégszövegekkel (amelyek Shakespeare-től és Babitstól kabarészám-idézetekig, G. Dénes György-slágerig és argós-utcai beszólásokig terjednek), vagy akár saját szóviccekkel is (a mostani előadásból két kedvencem: a koporsót kivinni készülők párbeszéde: "fogom-tartom-emelem!", illetve a ládányi vizespalackkal bóklászóhoz intézett rémült figyelmeztetés: "le ne tedd, mert az atya hamar felkapja a vizet"). Ez a munkamódszer, a nagy olvasztótégelyben felolvasztott, mindenfelől összelapátolt anyagból hosszas "pepecseléssel", végeérhetetlennek tűnő "ötleteléssel" megszülető, új alkotások rendszerint olyan új minőség létrehozását eredményezik az alkotópáros (-hármas) végső simításainak, leginkább pedig Mohácsi János rendezői munkájának eredményeként, hogy azok minden esetben igazolták ez egészen egyedi munkamódszer létjogosultságát. Természetesen ez rendkívül idő- és munkaigényes módszer, s színházi berkekben legendák keringenek a próbaidőszak utolsó hetében még sehol sem tartó szövegkönyvekről, a két nappal a bemutató előtt még alsóhangon is hat-hét órásra meghúzott előadásokról, hogy az immár nem is a legendák világába tartozó - hiszen most is ez történt - bemutató-csúszásokról ne is beszéljünk. Hál' istennek mind Kaposvár, s most már másodszor a Nemzeti Színház is a kiemelkedő tehetségnek kijáró belenyugvással biztosít "pénzt, paripát s fegyvert" Mohácsiéknak, s az eddigi eredmények alapján csak azt kívánhatjuk, hogy maradjon is ez így az idők végezetéig!
Elnézve az Ördögöket - annak is különösen első felvonását - persze hosszan elábrándoztam azon, hogy Mohácsiéknak kifejezetten a klasszikus kori Athénben kellett volna színházat csinálniuk, hiszen ott amint bemutatásra érdemesnek ítélt a város kulturális ügyeiért felelős főhivatalnok egy drámacímet (!), illetve az azt jegyző szerzőt, attól a pillanattól kezdve tíz hónapon át próbálhatott csapatával a Mester, míg az előadás műsorra került. Sajnos volt időm elkalandozó képzeletem vágyképei közé odavetíteni a Dionüszosz-színház orkhésztrájában, kezében kisebb-nagyobb pergamenfecniket szorongató, s egyre elcsigázottabb, de elképesztően lelkes színészeivel minden szót és mozdulatot hatvanszor átrágó Mohácsi Jánost, merthogy a Nemzeti Színház valóságos színpadán a premieren egy felében-harmadában kész előadás jelenetei kavarognak, amelyekben rendet vágni, közönség elé tárható előadást készíteni még így, első látásra-hallásra is további jó néhány hét intenzív munkájára lesz szükség. Pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy Mohácsiék ezt a munkát el is fogják végezni, s a látottak alapján még azt is meg merem kockáztatni, hogy az Ördögök valószínűleg a legizgalmasabb, legmélyebben átgondolt és talán legjobb Mohácsi-rendezés lesz. Mert már ebben a - szerintem in statu nascendi, vagyis éppen most születő, de semmiképpen nem közönség elé
 |
engedhető állapotban lévő - változatban is számtalan remek megoldás, pillanat, értelmezési ötlet, egész jelenet van. Csak néhány példa: a második rész utolsó harmadában (igazán nem panaszképpen, mindössze a történeti hűség kedvéért: a tiszta játékidő negyedik órájának vége felé) tökéletesen összesimul a két idő- és műsík, a Dosztojevszkij-regényadaptáció és Mohácsiék jelenidejű terrorista Zrt.- és családtörténete: Dosztojevszkij Kirilovjának szekrénybeli öngyilkosságát összekapcsolni a hősködő terrorista végtelenül értelmetlen pisztolyhasználatával Mohácsiék értelmezésének talán legmélyebb, de mindenképpen legszínházibb pontja; hárborzongatóan jó az első felvonás koporsó-szögelési jelenete, amikor a szülők - a mindkét idősíkban és műben végig kiemelkedő formában játszó Csoma Judit és Gazsó György - majdnem szenvtelenül s mégis túlélhetetlen fájdalommal eltemetik terrortámadásban meggyilkolt kislányukat; remek László Zsolt mint terrorista, Hevér Gábor pedig pályája legjobb alakítását nyújtja (amiben valószínűleg az is közrejátszik, hogy az ő kettős figurája - Dosztojevszkijnál és Mohácsiéknál is ő a terror megszállott katonája, a mindenkit irányító téboly irányítója - van a leginkább készen, dramaturgiailag és rendezésileg is). És feltétlenül dicsérhető a díszlet (Khell Zsolt), amely lágy-vörösben tartott, egymásra merőlegesen kialakított labirintus-fal hátteret, illetve színpadhátsót mutat, s amelynek színpadi része - itt és most igazán tökéletesen, esztétikai értéket alkotó módon hasznosítva a Nemzeti fantasztikus emelőszerkezeteit, falakat és sikátorokat, átláthatatlan várost és titkokat-sorsokat rejtő szobákat tud megjeleníteni. Ez a díszlet még biztosan nagy segítség lesz az előadás végső formába öntéséhez. És ami egyértelműen már most készen van és egyenletesen magas színvonalon működik, az a Kovács Márton zenéjét a szerző irányításával és aktív közreműködésével játszó zenekar. Az előadás teljes időtartamát kitöltő (!) zene nemcsak mindvégig tökéletesen játssza el, illetve olykor meg is határozza a jelenetek hangulatát, de ha kell, át is veszi a cselekmény irányítását (mint ez történik a Marseillaise és az Internacionálé "összemontírozásának" keserűen kiábrándító, történelmet értelmező jelenetében). Arról igazán nem a zenészek tehetnek, hogy a Nemzeti minősíthetetlen akusztikájának köszönhetően a nézőtér jelentős részén az együtt szóló színész- és zenehangok közül kizárólag csak az egyik vagy a másik hallható.
És még hosszan lehetne sorolni a jobbnál jobb ötleteket, színészi és rendezői megoldásokat. A negatívumokról, az egymáshoz alig, vagy egyáltalán nem kapcsolódó jelenetekről - különösen az első felvonásban! -, a Dosztojevszkij-történet teljességgel követhetetlen fordulatairól és szereplőiről, stb., stb., azért nem lenne fair hosszan írni, mert ez minden bizonnyal jelentősen változni fog. Most csak annyit tudok ígérni, hogy mondjuk egy hónap múlva - vagy legyen kettő?! - megnézem a Mohácsi János rendezte Ördögöket és kritikát is fogok róla írni. Mert akkor már előadás is lesz, nemcsak tehetséges-kitűnő részletekben gazdag színházi kanavász.
