"Nagyapám 1939-ben tizenkilenc évesen már csizmákat varrt orosz katonáknak, majd a cipőkészítés tudományát édesapámnak is átadta, aki Aradon szerezte meg ez irányú végzettségét, később pedig Nagyváradon dolgozott" - mutatta be röviden a családi hátteret Kozma Romulus Tibor az MTI-Press tudósítójának. Barátságosan berendezett műhelyében a kiállított referenciadarabok tükrözik a hagyományt, az egyik kiemelt helyen látható óriáscipő pedig szinte hirdeti a betérőnek: itt bizony nincs lehetetlen kívánság.
Tibor már Debrecenben végzett cipészként, de amit felmenőitől tanult, azt sehol sem tanítják, jelesül azt, hogyan készítsen kizárólag és minden munkafázisra kiterjedően kézzel varrott cipőt. Az 1970-80-as években elterjedt gépipar Magyarországon szinte teljesen háttérbe szorította a kézi cipőkészítést, amely véglegesen az 1990-es évekre vált "veszélyeztetett ágazattá." Mivel azonban Erdélybe később érkezett meg a nagyfokú gépesítés, így ott nagyobb kultúrája maradt a kézi cipészetnek. Ebből profitált családja is.
A szakma helyzetéről szólva nem sok jót tud mondani. Az 1960-as években minden cipésztanulónak minden munkafázisban hosszú ideig kellett serénykednie, a mester pedig el tudta dönteni, hogy melyik tanuló melyik munkát tudja a legjobban végezni, és ennek alapján képezték tovább. Manapság egy 40 fős évfolyam fele be sem fejezi a képzést, aki pedig igen, abból csak néhány helyezkedik el cipészként. Cipőket legtöbbször azonban ők sem készítenek, csak javítanak.
A munkájában az eddigi talán legnagyobb kihívását jelentő óriáscipő elkészítésével is az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet a szakma hanyatlására. "A cipőkészítés ma már kihalófélben van, csak néhányan foglalkozunk valódi, kézzel varrt bőrcipők gyártásával az országban. Minket is sokan lesusztereznek, nincs megbecsülve a hagyományokon nyugvó minőségi cipőkészítés a mai tömegtermelésre beállt világban" - panaszkodik. Ennek is tudható be, hogy ő sem képes megélni csupán a családi tradíciókon alapuló cipőkészítésből, műhelyében ortopéd cipővarrást és javítást is vállal.
Az óriáscipő felkerülhet a Guinness-rekordok listájára is, az általa "beállított" csúcsot jelenleg hitelesítik. Méreteiről csupán a számadatok alapján nehéz igazi képet kapni, hiszen a 167,5 centiméter hosszú, 60,9 kilogrammos lábbeli hosszú percekre leköti az ember figyelmét, ha van szerencséje élőben látni.
Az óriáscipő mellett természetesen folyamatos szakmai kihívásokkal öregbíti a családi vállalkozás hírnevét. Mindent a hagyományoknak megfelelően csinál, jelenleg is használja a nagyapjától és apjától örökölt régi kéziszerszámokat. Az általa készített cipőknek kifogástalan a minőségük, gondos ápolás mellett akár 15-20 évig is tökéletes fényükben pompáznak - ezt a visszajelzések és tapasztalatok is igazolják.
Minden általa használt anyag természetes eredetű, szintetikus összetevők nála kizártak. Az igénybe vett anyagok növényi cserzésűek. A sokszor egzotikus bőrt javarészt külföldről rendeli, akárcsak a talpaláshoz használt rézszegeket, amelyek itthon beszerezhetetlenek. Mindezek mellett az általa varrott lábbelik összetéveszthetetlenek: minden cipőjét fémjelezi a nevével ellátott emblémával. Ez nála nemcsak jól mutató dekorációs elem, hanem elvi kérdés: a név, amelyet a cipői talpába süt bele, mintegy igazolja - és garantálja -, hogy ki is készítette valójában.
Megrendelései között szerepelnek a legkülönfélébb bőrből készült cipők vagy csizmák. A folyamatban lévő munkák egyike egy kanadai által kért vadászcsizma, amely gyöngyösrája bőréből készül, teljesen egyedi elképzelés alapján, belsejében késtokkal. Az alagsori műhelyben tett gyors látogatás során a kikészített bőrök kellemes illata fogadott minket. Miután a laikus riporter végigtapogatta a marha-, ló-, kígyó- és ki tudja még milyen bőröket, az alkalmi idegenvezetést folytató mester elárulta: nemrégiben egy olaszországi kiállításra hívták meg, ahová talán az óriáscipőt is magával vinné.
