Az a vidám, pajkos dal, amit nemcsak az 1942-ben forgatott filmben énekelt cserfes huncutsággal, de a Városi Színházban a frontról érkezett sebesült katonáknak rendezett kívánsághangversenyen is… Valóságos gyógyír volt a sok szenvedést látott és megélt férfiaknak Tolnay Klári tüneményes szereplése.
A filmet annak idején a hetedik kerület kis mozijában, az Odeonban láttam. Ahogy a többit is. Akkoriban alig volt film nélküle. Hiszen filmszínészként indult a pályán. Gaál Béla rendező figyelt fel a színészettel próbálkozó lányra, szerződtették a Hunnia Stúdióba, és megkapta első szerepét 1934-ben a Meseautóban. Szinte szünet nélkül forgatott. Első férjét is munka közben ismerte meg: Ráthonyi Ákos rendezte a Katyit. Én a későbbi filmeket láttam, az Egy csók és más semmi, a Néma kolostor, a Havasi napsütés, a Három csengő, Az ördög nem alszik, a Rákóczi nótája gyerekkorom nagy élményei voltak. A Szinházi Élet színes címlapjáról emlékszem ábrándos tekintetű, szép arcára, a mozivászonról a különböző szerepeiben hol úriasszonyos, hol menyecskés, csábító vagy elcsábított, de mindegyikben öntudatos, olykor akaratos, de mindig szeretni való lényére.
Földbirtokos családban született Budapesten az első világháború kitörésének évében, gyerekkorát a Nógrád megyei Mohorán töltötte. A nyíregyházi angolkisasszonyokhoz járt, s voltak pillanatok, amikor apáca szeretett volna lenni. Énekelt, táncolt, és a kolostor helyett a mozi lett az élete.
Első filmjének köszönhette, hogy meghívták a Vígszínházba naivaszerepekre. Itt érte a háború, de azután még ’46-ig a társulat tagja volt. Várkonyi vitte megával a Művész Színházba, ott ismerte meg Darvas Ivánt, a szerelemből házasság lett. (Darvast ’57-ben a forradalomban való fegyveres részvételéért bebörtönözték. Tolnay, noha már korábban lazult a viszonyuk, hűen kitartott mellette, megvárta szabadulását, és csak akkor váltak el.) 1948-ban, amikor a színházakat államosították, a Madách Színházba került, itt élte meg művészetének nagy korszakát. 1953-ban Pártos Géza rendezésében Júliát alakította Darvas Iván oldalán. Átélő tehetségével harminchárom évesen el tudta hitetni Júlia ártatlan szerelmi rajongását. (Gondoljunk Zeffirelli Júliájára, a tizenöt éves lánykára.) Tolnay, ahogy minden szerepében, csodálatos volt. Blanche vágyakozását és összeomlását, a nő kétségbeesett küzdelmét a szeretetért megrázóan alakította A vágy villamosában. A furcsa, civódó, elégedetlenségében keserű professzor cinizmusára rájátszó felesége, Martha kiégettségében is az életbe kapaszkodó teremtés volt a Nem félünk a farkastól című Albee-darabban. De ott volt Bernard Shaw és Lady Campbell kötekedős szerelmi históriája vagy Arbuzon kedves darabja, a Kései találkozás, meg a nagy bravúr Hubay Miklós megható történetében, az Ők tudják, mi a szerelemben. Az a méltóság és ugyanakkor ellágyulás, ahogy az idős Berlioz szerelmi áradozását hallgatta, ahogy távol tartotta magától, de el is fogadta az érzést, bájos volt és megható.
Magányosan élt, a színház volt a családja, partnerei rajongtak érte. Mensáros László az egyik ünnepi este után a „Kismadách” előtt várta konflissal, s magát fogva be a rúdhoz kocsiztatta körbe a téren, mint egykor a dívákkal tették. Ifjú partnere, Huszti Péter csodákat mesélt a közös próbákról, Tolnay Klári végtelen pontosságáról, munkabírásáról, amivel élete utolsó idejében is elkápráztatta kollégáit. Fiatalon bájos volt, nagy, csodálkozó szemmel nézett a világba, de nyolcvanévesen is szép volt. Akkoriban a Kecske utcában láttam, a Művészeti Akadémia még egyesületi összejövetelein, vonzó nőisége átsütött az évek múlását jelző ráncokon is, ahogy utolsó szerepei egyikében, A nagymamában is ott volt az egykori Katyi.
Hatvanháromban találkoztam vele először egy rádiófelvételen, az akkor végzős Béres Ilonával egy hangjátékomban szerepelt. Aztán később az Adáshiba tévéváltozatában ő volt Bódogné. Várkonyi rendezte volna, de betegsége meggátolta ebben, Ruszt József vitte képernyőre a darabot. Felkerestem Tolnayt az öltözőben, kedvesen, örömmel fogadta a gratulációt, úgy tudott nézni az emberre, hogy megértettem Darvas Ivánt, aki azt mondta, Klári csodás élmény volt az életében. Egyik hangjátékomat neki írtam, egy színésznő életét, szerepeit a zavaros 20. században. Kőváry Kati rendezte. Nem Tolnay életét írtam meg, de az ő színészete mindenről mesélt, amit e hazában átéltünk.
1998-ban hunyt el. Emlékét nemcsak a mohorai emlékház, a róla elnevezett Tolnay-szalon, a Madách Színház parányi játszóhelye vagy a nevét viselő emlékérem, amit színháza színészei, Piros Ildikó és Huszti Péter kaphattak már meg, sem csupán a századik születésnapjára kibocsájtott postai bélyeg őrzi, de a közönség is. Azok is, akik nem látták színházban, de láthatják újra és újra játszott filmjeit, televíziós szerepeit. De túl mindezen azon színészek egyike, akiknek varázsos lénye benn él a köztudatban. Tehetségét számos díjjal jutalmazták, köztük kétszer Kossuth-díjjal, díszpolgárságokkal, és neve ott van a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai között is.
Akik igazán ismerték, tudják, magánélete nem volt mindig boldog, de ez soha nem látszott rajta. Vannak emberek, akik másokért élnek. Ő a publikumé volt az első szereplése óta, a legutolsóig. A Régimódi történet próbájáról ment haza a Fejér György utcába. Készült a szerepére, de a csendes éjszaka után reggel már nem kelt fel többé. Október 27-e volt, ’98-ban.
A nyitóképen Tolnay Klári a szerepeiből összeállított televíziós est felvételén 1963-ban. Fotó: MTI/Keleti Éva
