De hát minden változik, az idővel mindenki halad. És nyilván a néphez mindig korszerűen kell szólni. Kiváltképp, ha valakinek mondanivalója van. Bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz - illetve úgy tartozik hozzá, hogy időről időre pontosan arra nő meg a közönségigény, hogy aki beszél, annak csak mondanivalója ne legyen. Az operett kezdetét is a francia forradalom utáni búfeledés korára datálják. S ez a társadalmi apátiát kezelő műfaj mindig új erőre kap, amikor a nép sarkára recesszió hág. Ekként szokás a Monarchia bedőlése utáni időszakot is emlegetni, mint a bécsi és pesti operett nagy korszakát, amikor a melankóliát orfeummal, szalonvalcerrel, mesebeli szecesszióval, a romantikus, bölcs kelet vigasztaló motívumaival és pezsgővel enyhítette, aki tudta.
Ha mindez továbbra is igaz, az operett most új lendületet vehet. Kérdés, mit tudnak a mai színházak kezdeni ezekkel a régi darabokkal, mennyi van bennük, lehet-e jól nyúlni ezekhez a szédítő, csillogó régiségekhez, amelyekből eddig többségében émelyítően érzelmes műzenés műszínházat volt szokás keríteni. Ez itt szemforgató kérdés, mert születtek már olyan előadások, amelyek úgy játszottak el egy-egy operettet, hogy a szüzsében, a muzsikában, a hejehujában megtalálták az értelmet - mert persze a jobb darabokban az benne is van -, s mint minden színházi előadást, ezeket is belehelyezték a valóságba. Ilyen előadások eddig nem az Operettben születtek, hanem elsősorban vidéki műhelyekben (jól bevált rendezőik: Ascher Tamás, Mohácsi János és sokan mások).
Alighanem ilyesmit határozott el Kerényi Miklós Gábor és társulata is, mert hozzányúlt az eredeti darabhoz, kerettörténet kerített köré, a dalszövegeket rábízta az egykori alternatív zenészre, és a bonviván Harley Davidsonon csókolja a primadonnát, a szereplők viccesen beszólogattak a sajtónak - igazuk van, sőt az Operett megtoldotta mindezt: profikat válogatott a szerepekre. Az átiratban azonban a középpontban álló szerelem egy cseppet sem lett hihető. Nemcsak azért, mert a színészek nem tudták eljátszani - színpadon talán nincs is nehezebb dolog ennél - , hanem mert képtelenségek sora maradt az átirat.
Fogadást kötnek például, aminek a tétje a művésznő, mármint az, hogy ha veszít, az indiai hercegé lesz. "Azt tehet velem, amit akar" - mondja Miklósa Erika primadonna erőlködve (mert a beszédhangja igen gyenge, derekasan küzd, hogy hallható legyen), de hát egy ilyen mondatot hogy is lehetne hihetően mondani. Aztán elhálják ezt a szerelmet - rettentő ügyetlenül pózolva (hiába, hogy az est primadonnája a legtökéletesebb testű világhírű operaénekes, de színpadon mozogni nagyon bonyolult szakma), ami már életszerűbb, de akkor mit jelentett a fent idézett mondat. Sok ehhez hasonló mondvacsinált sértődés, képtelen fellángolás, semmiből sem fakadó indulat vinné a történetet, ám ezeket nem is kérhetjük számon a színészektől, mert valószerűtlenek. A szubrettek, a táncos komikusok - szerencsés ötlet volt többet színpadra hozni ezekből a szereplőkből - a dalokat, táncokat alapos szakmai tudással felvértezve abszolválták: Oszvald Marika, Szendy Szilvi, Kerényi Miklós Máté, Csere László szellemesen, élvezetesen, fantasztikus akrobatikával szórakoztatva, tökéletes énektechnikával, közönséglelkesítő könnyedséggel tették a dolgukat. Az egyszerűen rímelő dalocskákat a zenekar ugyancsak szakszerűen kísérte. A hatalmas tánckar ugyanúgy tette a dolgát, mint nyolcvan vagy száz évvel ezelőtt.
Dolhai Attila pedig elegánsan hozta a hősszerelmest. Tisztán énekelt mindent, mindegy volt, valcer, foxtrott, shimmy, vagy már-már vígoperai dallam, amit át lehetett élni, ő átélte. A bonviván sokat segített a primadonnának - nyilván Miklósa Erika énekesi gyakorlata nem kíván színészi játékot, ezért nincs is ebben jártassága. Szépek is voltak egymás mellett: primadonna és bonviván, így kevésbé volt feltűnő, hogy egy mennyire nem létező Odette nevű színésznőt kellett volna eljátszani, és mennyire nem volt itt semmi mai valóság a motoron kívül.
Nem sorsokat vagy katarzist akarunk számon kérni egy Kálmán Imre-operetten, de a szép ruhákon és a szép hangokon kívül valami életszerűt vártunk, hogy egy pillanatra valahogy elhiggyük, a szerelem mindent legyőz.
