Aki ódzkodik az ismeretlentől, bátran elmerülhetett mindkét koncertben. Igazi csatalovak, ahogy az angol nevezi, azaz war horses, komolyzenei slágerek szerepeltek mindkét esten. Az Orfeo Zenekar Bach 3., G-dúr brandenburgi versenyének első tételében még némileg szétesett volt, de ezzel az este szinte minden negatívumát kimerítettem. Finom Adagio és különösen sziporkázó harmadik, Allegro tétele sok jóval kecsegtetett a továbbiakra nézve. Az est hegedűszólóit Simon Standage, a 70 esztendős angol hegedűművész játszotta, Sopron és az Orfeo gyakori vendége, a zenekar első hegedűse számos koncerten. Játéka már itt olyan fényeket és virtuozitást csillantott meg, amilyen ifjú korában fémjelezte. A szinte lerágott csont, Bach h-moll szvitje az Orfeo repertoárján nem oly régen szerepel. A karmester, Vashegyi György nem arról lett híres, hogy a zeneirodalom szétcsócsált műveit tűzi műsorra. A zenekar szólóiban már annyiszor kitűnt Kertész Ildikó fuvolaművész ezúttal önálló szólistaként lépett fel. Meglepetésemre kissé elfogódottabban, bátortalanabbul játszott, mint korábban bármikor, amitől a levegője is elfogyott néhol az Ouverture-ben, de aztán magára talált és imponáló teljesítményt nyújtott a fuvolistának nagy kihívást jelentő szvitben, a híres Badinerie-t pedig meg is kellett ismételnie. Vivaldi négy hegedűversenyből álló Négy évszak című örökzöldje ismét csak ráébresztette a hallgatóságot, hogy a slágerek éppen azért válnak azzá, mert nagyszerűek, fergetegesek. A szerző - akinek erre az egy műre szorítkozó általános ismertsége méltatlan és sajnálatos - mindent tud hangulatfestésről, atmoszférateremtésről, hangszerkezelésről, hangszerelésről. A négy hegedűversenyt zsinórban eljátszani nagy erőfeszítést kíván a szólistától, ami akkor igazán meggyőző, ha az izzadságcseppeket nem látjuk. Ezúttal így történt. Simon Standage-et nagyban támogatta a pompásan, pontosan, arányosan játszó zenekar, ő maga pedig lenyűgözően sziporkázó, üde, friss, virtuóz játékkal nyűgözte le a közönséget.
A Capella Savaria Mozart-estjét a D-dúr szerenáddal, ismertebb nevén a Serenata notturnával indította kiválóan, tele élettel, pezsgéssel, lendülettel. Itt is egy fuvolaszólós darab következett, a C-dúr andante, itt is az együttes szólistája, Bertalan Andrea játszott, nem felkavaróan, de nagyon korrekten. Ez a darab messze nem jelent akkora kihívást, mint a h-moll szvit, cserébe nem is tesz olyan nagy hatást a hallgatóságra. KIs pihenő a virtuóz darabok közt, amilyen az ezt követő B-dúr hegedűverseny K.207 is, ami a két program egyetlen ismeretlen tényezője volt. Bevallom, még sosem hallottam. Kalló Zsolt, az együttes vezetője, primáriusa nagyszerű hegedűművész, amit már számtalanszor bebizonyított, ezúttal is. Az első tétel kissé bizonytalanul indult, de az Adagio és a virtuóz Presto lehengerlő volt, csupa szenvedély és lendület. Az igazi próbatétel azonban kétségtelenül Mozart hatalmas műve volt, a g-moll szimfónia, annak is első változata, azaz a klarinét nélküli verzió. A megszokottnál csak egy-egy vonóssal nagyobb együttes a 2-2 oboa, fagott, kürt fúvós szólammal dús hangzást nyújtott, a zenekar játéka csupa dinamika, egy-két parányi hibától és minimális fúvós maszattól eltekintve kifogástalan produkció volt. Telt, játékos, erőteljes előadás. A parányi makulák pedig valószínűleg a kint tomboló vihar által a terembe beszorított hőségből eredtek. A párával és meleggel jócskán meg kellett küzdeniük a mainál jóval érzékenyebb, korhű hangszereknek és művészeiknek, de a csatát megnyerték.
Két nagyszerű zenekart, két pompás fuvola- és két kiemelkedő hegedűművészt hallhattunk. Mindkét este a zene ünnepe volt, a Régi Zenei Napok motorja, régi dicsőségének méltó felidézője és hordozója.
