Szépen felépített műsor: Purcell Tündérkirálynőjének részletei, Händel opera- és oratóriumáriai, közben pedig, hogy az énekesnő pihenhessen, s talán nem is csak ezért, Vivaldi Négy évszaka az ensemble vezetőjének, Fabio Biondinak a szólójával.

Számomra úgy tűnik, Baráth Emőke egyre többet és többet tud.

Mezzoszopránként erős, testes az alt regiszterben, szoprán fekvésben pedig hajlékony, nem túlerőltetett hangon énekel. A Tündérkirálynő egyik legszebb áriája („See Even Night Herself Is Here”) például olyan érzelemmel és feszültséggel dúsult az előadásában, amit nem minden énekestől hallani. A negyedik felvonás örömtől duzzadó áriája („Now the Night is chas’d away”) virtuóz melizmákkal szólalt meg, finomak, ízlésesek az ornamentumok.

Misztikus és rejtélyes atmoszféra lengi körül ezt a muzsikát. De nagy szükség van az előadók és a hallgatók kellően finom antennáira is, mert Purcell tényleg nem az a szerző, aki öncélú vagy feltűnősködő lenne. Ritka lehetőség az ő zenéjét hallgatni. Mert hiába tartják az angolok első számú nemzeti zeneszerzőjüknek, a 37 évesen elhunyt barokk mester kiegyenlítetlen életművével és hatásos, de nem hatásvadász muzsikájával gyakran háttérbe szorul a német és az olasz mesterek mögött.

Händel sokat merített a nála huszonhat évvel korábban született Purcelltől.

Zenéje ugyanakkor harsányabb, izmosabb, kevésbé befelé forduló. Éppen ez a különbség okozott most élményt. Például Az Idő és Igazság diadala című világi oratórium Gyönyör-áriájában (amit általában tenor szokott énekelni). Vagy a koncert második felében, Kleopátra áriájában a Julis Caesar Egyiptomban című operából, ami Baráth Emőke legutóbbi, Dualitá című lemezén is szerepelt. Az Aetius című opera I. felvonásának legutolsó jelenetéből származó áriája („Finché un zeffiro soave”) a koncert egyik csúcspontja volt. Egy hosszabb, több mint nyolcperces részletről van szó, amely drámai érzéket, előrelátást és a hanggal való ügyes gazdálkodást igényel, s nem utolsósorban stílusismeretet a vibrato és a díszítmények tekintetében.

Mellékes trivia, hogy Biondi együttese André Campra L’Europa galante című, 1697-ben Párizsban bemutatott balettoperájától kölcsönözte a nevét, amely afféle könnyed körképe a kor amórus kultúráinak, ám legalább két-három évtizeddel megelőzte a gáláns stílust (amit aztán a Bach-fiúk nemzedéke vallott magáénak először az 1730-as években). A zenekar neve mindenesetre egyfajta ars poeticaként is működik. Könnyű, elegáns hangzásra és a korhűségen túl az egyéni, szellemes megoldásokra törekszenek egy ilyen, unásig ismételt mű előadásakor, mint A négy évszak.

Már a Tavasz-concertóban is kitűntek az egyszerre mozgó vonóskar hatásos dinamikai váltásai, fokozásai, a Tél jól ismert, pizzicatós középső tétele pedig szinte újjászületett.

Az Europa Galante nagyszerű lemezt készített ezekből a Vivaldi-művekből 1999-ben, most viszont csalódottan hallottam, hogy a 61 éves Fabio Biondi sok hamis hangot játszott. Az interpretáció gyenge hatását pedig színpadi túlmozgással igyekezett pótolni, ami többször visszájára sült el. Olykor éppenséggel azért nem igazodott el a fogólapon, mert a lábával kifutott a hangszere alól.

Baráth Emőke és a zenekar közös ráadása Vivaldi Dorilla in Tempe című pásztordrámájának egyik áriája volt, amelyben a zeneszerző saját Tavasz-versenyművének motívumait hasznosította újra. Az Europa Galante a Tél egyik tételét is megismételte, ezúttal felszabadultabban és tisztábban. Aztán a közönség hálás taps után kitódult a nyárba.

Baráth Emőkével készült interjúnkat olvastad már?

Nyitókép: Müpa/Pályi Zsófia