2003-as filmje, A visszatérés óta Andrej Zvjagincsevet a filmművészet úgy tartja számon, mint aki leheletnyi mozzanatokból tökéletes pontossággal tárja fel a mai orosz társadalom lelki motivációit. Az Elena még szikárabb, még szótlanabb mozi. Egyetlen házaspár néhány napját követi végig, rendkívül visszafogott módon, mégis az orosz történelem legnagyobb kérdéseit dolgozza fel. A 2011 nyarán elkészült művet alig két hónappal később, Cannes-ban már különdíjjal jutalmazták.
Mintha a remekbe szabott képek, a jelentéssel átitatott fényhatások egy szélesen áradó folyam hordalékát görgetnék, az első jelenettől az utolsóig. Elegáns, minimalista stílusban berendezett belvárosi lakást pásztáz végig a kamera a film nyitó képsorában, tekintetünk lassan kúszik végig a szürkés-zöldes falakon, a márvány- és üvegfelületeken, a hideg fények magányán, mire elérkezünk Elena ágyához. Az ötvenes, hízásnak indult, lomha mozdulatú asszony arcán végtelen fáradtság ömlik el, a tekintetébe ivódott, soha le nem törölhető szomorúság. Még így, romjaiban is látszik, hogy valamikor szőke, nyúlánk, nőiesen lágy orosz szépségideál volt. Ahogyan Elena kikel az ágyból, abban minden reménytelensége, fásultsága, a környezettel szembeni elzárkózása benne van. Így csak az mozdul, aki tudja, hogy egy végtelenített, leküzdhetetlen rémálom vár rá.
Rutinszerű, hétköznapi mozdulatok jönnek ezután, a film fele ezekből áll: a szegényebb származású Elena és sikeres, vagyonos, nála jóval idősebb második férje életét követjük egy ideig. Konyhagépek, ellenfényben csillogó minimalista berendezés, tágas terek és csöndes félmondatok, semmi új, semmi fontos. A fitneszklubjába látogató, újburzsoá férj autója úgy gurul végig a belvárosi utcán, mint egy bevetésre induló tank. Az edzőteremben Vlagyimir lecsekkolja az új lányt, a rózsaszín póló alatt domborodó melleket, de nem mozdul rá; ő nem az akciók, hanem a megnyert helyzetek hőse. Igazi orosz kapitalista, az élet eleven energiáitól elzárkózó stratéga. Első házasságából született lányát, az elkényeztetett, öntudatos felső-középosztálybeli Kátyát is a sikerre és a pénz mindenhatóságára nevelte. Elena fia az orosz társadalom ellenkező pólusán él, lakótelepi erkélyről köp az utcára és munka nélkül nemzi az újabb és újabb gyerekeket a szoba-konyhába. Abból él, amit anyja ad neki. Elena pedig csak reménykedik, hogy nehezen viselhető házassága egy napon talán új életet nyit meg a hajléktalanokat összeverő unokája és a most cseperedők számára. A férj azonban egy közepes szívroham után végrendeletet ír, amiben minden vagyonát a lányára hagyja. Elena gyorsan dönt: a gyenge szívű Vlagyimirnak a gyógyszerekhez néhány Viagrát is beadagol és kimenti az örökséget a fia családja számára.
A hétköznapok egyformasága alatt megbújó érzelmi kráterekből valami elementáris fenyegetettség és erő tör föl, ami az első kockától az utolsóig ott kísért. Mesteri, ahogyan a semmitmondó jelenetek mögött kirajzolódik az orosz társadalom két arca, az újgazdagok hűvös, tükörsima, élettelen terei és a falusi életet élő lakótelepiek zajos nyomora. Elena az összekötő a két világ között, és a maga csöndes, elszánt módján igazságot szolgáltat. A film végén a luxuslakásba beköltözik a prolicsalád, ennek erkélyéről köpköd a gyerek, itt vedelik a sört és nézik a tévében a valóságshow-t. Elena pedig a gyilkosságot bedolgozza fáradt vonásai közé, anyai ösztöne sokkal erősebb, mint bármilyen morális vagy jogi megfontolás: végre boldog.
A film igazi remekmű. Mihail Kricsman operatőri munkája gyönyörűen szétválasztja a nagypolgári jómód és a lumpenkörnyezet elemeit, az Elenát alakító Nagyezsda Markina egy népi hősnő mai inkarnációja, a férj szerepében Andrej Szmirnov szikár, gyanakvó tucatember, akinek rubelekben kifejezhető hatalmát Elena a legnagyobb természetességgel rombolja le. És mindezekre ráadásként, az elnyújtott snittek alatt alig hallhatóan megszólal a film legbeszédesebb ?szereplője?, Philip Glass zenéje: türelmetlenül ismétlődő taktusai hol a monotóniát, hol a megszokások alól kiszabaduló tragédiát visszhangozzák. Zvjagincsev voltaképpen némafilmet csinált, amit alig tör meg a kevés, jellegtelen hangon eldarált párbeszéd. A képfolyam és a hangok hordozzák a drámát, a figurák csak könnyebben azonosítható sűrűsödési pontok: egy náluk sokkal nagyobb erő játékszerei.
