Az útikönyv ezúttal Párizsnál nyílt ki. Párizsban van például sok szép épület és köztér, de ez önmagában még kevés: ezt a műfajt képeslapnak hívják, azt pedig ötven centért árusítják a szuvenírboltban a fekete macskás kulcstartók és a pajzán feliratos pólók mellett. Beugrik még a városról mondjuk a művészet, például a húszas évek aranykora, Picasso, Dalí, Bu?uel, Matisse, sőt néha Hemingway, T. S. Eliot és Fitzgerald. Ez már mindjárt jobban hangzik, olyannyira, hogy Woody Allennek még egy ún. ötlet is eszébe jutott: az Amerikából Párizsba látogató írópalánta számára a város minden éjfélkor átváltozik a 80-90 évvel ezelőtti önmagává, úgyhogy hősünk legnagyobb örömére vígan borozhat Hemingwayjel, átnyújthatja kéziratát Gertrude Steinnek, és beleszerethet Picasso aktuális nőjébe.
 |
Az ötletet meg lehet mosolyogni, de ez legalább egy szellemi teljesítmény, ha mégoly aprócska is, azt pedig meg kell becsülni, mert több nem jut belőle a filmbe. Sztori ugyanis gyakorlatilag nincsen: Gil, az író mászkál a húszas években és mászkál 2010-ben, miközben azon gondolkodik, hogy maradjon-e menyasszonyával, feküdjön le inkább Picasso szeretőjével, vagy hagyja az egészet a fenébe, és szedje fel az első szembejövő párizsi (jelenkori) butikost. A sztorié mellett feltűnik a másfajta tartalom hiánya is: a filmben gondosan elhelyezett magvas gondolatnál ? miszerint ne higgyük azt, hogy régen minden jobb volt, mert a régiek is azt hitték, hogy régen minden jobb volt, és ebből valami furcsa logikai bukfenc alapján az következik, hogy most is pont olyan jó, mint bármikor ? még az aktuális hollywoodi ?tini fiúk kufircolnak tini lányokkal?-tematikájú romantikus komédia is elgondolkodtatóbb tanulsággal szolgál.
Allen a Párizs városa mellett felsorakozó statisztériát (ti. a szereplőket) is egy laza csuklómozdulattal skiccelte fel: sekélyes, dúsgazdag emberek idegesítően viselkednek, a színészek pedig ezt pont annyira játsszák jól, amennyire szerepeik jól ki vannak dolgozva (ti. semennyire). Jó hollywoodi klisé szerint Gilnek és menyasszonyának már az első percben sincs egymáshoz semmi köze; teljesen hiteltelen, hogy ez a két, minden fontos kérdésben eltérő véleményű, egymáshoz egyáltalán nem illő ember, akik logikusan meg sem szólítanák egymást, ha ismeretlenül egy szobába zárnák őket, mégis miért jegyezte el egymást ? így aztán nincs is érdekfeszítőbb dolog, mint azon tanakodni, vajon együtt maradnak-e a film végéig.
A múlt árnyai sem jobbak a jelen fényeinél: a hajdani párizsi művészértelmiséget játszó színészek ? köztük elrejtve egy-két Adrien Brody-szintű sztár ? olyanok, mint egy-egy furcsa baba, amelynek a hasát megnyomva Hemingway vagy Fitzgerald nézetei ugatnak fel a nyúzott hangszóróból. A legkellemetlenebb élmény mégis a Gilt játszó Owen Wilson: ahogy a tizenötödik éjféli találkozáskor is dadogni kezd meglepettségében, hogy már megint szembejött vele egy lap Brassa? fotóalbumából, az olyan, mint amikor a belvárosi gyerek először jut el az állatkertbe, és másfél órán keresztül kiabál örömében, hogy nézd, anya, itt egy állat! Itt is egy! Itt meg egy másik! Anya legyen a talpán, aki a tizedik után nem kérdezi meg kedvesen, hogy miért, Petike, te mire számítottál?
Nem áll valahol sorba egy ország, amely ingyenes vakációt és remek adókedvezményeket biztosítana az Allen-családnak azzal a feltétellel, hogy a kamera meg az egész stáb otthon marad Amerikában? Vagy valaki egy kis felesleges pénzzel meg egy balatonfűzfői telekkel esetleg?
