Olyanok a Néró-verseid, mintha egy barbár költő a limesen túlról nézne Rómára. Mit jelent számodra az antikvitás?

Pontosan felrajzoltad, aminek mentén a Néró-versek megszülettek. Kell egy külső szempont, ami megenged olyan gondolatfutamokat, amelyek belső nézőpontból nem vagy egészen másnak látszanak. Ha egy folyamatot, jelenséget csak belülről nézünk, egészen mást fogunk föl belőle, mint ha váltogatni tudjuk a perspektívákat.

Akkor nézzük: mit látunk innen, mit látunk onnan?

Innen az látszik, hogy hanyatlik a birodalom. Mindaz, amit valaha jelentett, ma már egyre kevesebbet mond. Persze a légiók még menetelnek, a limesek állnak, a cirkuszban zajlik az előadás… Így ha nem is egy egész birodalmat, de amit képvisel, azt pusztulni látjuk. Kiüresedő értékvilág, tartalmatlan formalizmus, bürokratikus megoldások, őrült ideák határozzák meg azt a világot, amit még nem is olyan régen az emberi szellem csodájának tartottunk.

Farkas Wellmann Endre

Hmm… Egy ilyen világban még barbárnak lenni is rémületes. De vajon milyen lehet a császár élete? Nézzük ezt a világot a másik aspektusból, a belső szempontok alapján!

Ez magának Nérónak a látószöge. A Néró-versekkel megpróbáltam belehelyezkedni a császár szerepébe. Vajon hogyan tudta ő megragadni azt a világot, aminek az ura volt? És az a meglepetés ért, hogy onnan nézve ugyanolyan ijesztő ez a világ, mint innen, kívülről. Azt feltételeztem, hogy Néró csupán zavarodott szerencsétlen, aki semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy költő lehessen. Sajnos sem a képességei, sem a lehetőségei nem tettek számára lehetővé költői pályát. Tehetségtelen dalnok volt, és ezen császár volta sem segített. Úgy gondolom, pályatársainak sikerei az ő politikai döntéseiben találtak visszhangra. Sikertelensége gonosz önkényúrrá gyúrta.

Te talán belefutottál fennmaradt Néró-versekbe… Milyen költő volt?

Nem maradt fönn egyetlen sora sem. A hagyomány csapnivaló lírikusként őrizte meg az alakját. De valamiképpen ez is nagyon érdekes számomra. Mert azon túl, hogy a kudarcok kíméletlen és embertelen zsarnokká formálták, az alkotói énjében lehetett valami, amit mindenáron el akart mondani.

Szóval „az őrült beszédben is van logika” esete volt?

Feltétlenül. Csak mi ezt nem értjük. Néró császár, mint afféle alanyi költő, meg kellett hogy fogalmazzon valami személyes igazságot. Olyasmit, amit csak ő láthatott, ahogyan csak ő láthatta azt a végzet felé tántorgó birodalmat. Én pedig megpróbáltam rekonstruálni ezt a hogylétet. Így születtek a Néró-versek.

Ez az őrültekből kibuggyanó személyes igazság most is foglalkoztat. Néró után újabb, ezúttal modern, sőt posztmodern pszichopata kultmodell került a köteted középpontjába. Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz a mű címe. De kicsoda számodra Hannibal Lecter?

Induljunk onnan, hogy Lecter nem holmi császár, a közemberek felett álló kivételes személy, hanem egy közülünk. Közember. Orvos. Akármelyikünk lehetne. Amit ő képvisel, az megint valamiféle egyszemélyes igazság, fiktív dimenzió. Nekünk magunknak nincs ilyesforma meggyőződésünk? Nem vagyunk-e mi mind valamiképpen Hannibal Lecterek?

Miért foglalkozol ennyit az őrültekkel?

Mert ilyen a világunk. Úgy vélem, az őrültek közelebb visznek ahhoz az életérzéshez, amit 2005-től, 2010-től tapasztalunk. Olyan változások rohannak át az életünkön, amiket nem lehet másképp leírni, csak az őrület megragadásával. Erről a korról így lehet beszélni.

Biztosan sokféle bolondéria létezik, de talán nem őrült meg a világ…

Amikor 1981-ben Thomas Harris megírta a Vörös sárkányt, amelyben először bukkant föl dr. Hannibal Lecter vagy amikor tíz évvel később megjelent a mozikban A bárányok hallgatnak, akkor valóban úgy lehetett érezni, hogy háborodottak járnak közöttünk; őrültek, akik nem tudnak belesimulni a világ rendjébe. Mi több, néha mindannyian úgy éreztük: jó lenne szabadjára engedni a bennünk élő tébolyultat. A kultúra válsága már akkor felismerhető volt. Harris előre jelezte a jelenünket. Hiszen mára Hannibál Lecter a szomszédba költözött. Már nem csak egy-két eszelős szaladgál közöttünk, hanem mind több és egyre több, így csaknem normává lett az őrület.

Ilyen körülmények között különösen érdekes, hogy miféle leveleket írhat Hannibal Lecter Clarice Starling ügynöknek.

Azt mondanám, el kell olvasni…

Már belelapoztam: érdemes is.

De azért tennék egy megjegyzést. Fontosnak tartom. A Hannibal Lecter-történetek üzenete a horrorisztikus keretek dacára is mélységesen keresztényi. A pszichiáter és az ügynök viszonya valami egészen különleges, hadd mondjam úgy: a testi valón túli, lényegi kapcsolat. A filmben van egy jelenet, amikor Hannibal megsimogatja Clarice ujjait. Futólag, bátortalanul, szinte véletlenül. Ez nem a pszichopata kannibál mozdulata. Ekkor valami őszinte szeretet suhan át közöttük. Mintha minden őrület dacára volna egy végtelen erő, ami összetartja a világot. És így, ebben a viszonyrendszerben fontos, mit ír Hannibal Lecter Clarice Starling ügynöknek.

A fotókat Kurucz Árpád készítette.