A hamarosan érkező lemezed, amelyet saját trióddal adsz ki Vortex of Silence címmel, a német Jazzhaus Records gondozásában kerül majd a polcokra. A külföldi kiadás, úgy sejtem, nem független attól a ténytől, hogy Harcsa Veronikával közös zenekarotok egészen az első kiadványtól fogva német illetőségű kiadóknál jelentette meg az anyagait – előbb a Traumton vállalta a kiadást, majd legutóbbi lemezetek, a 2022-es About Time pedig már úgyszintén a Jazzhaus katalógusában kapott helyet. Hogyan alakult ki nálatok a németországi kapcsolat?
Veronika ötletével kezdődött minden. Amikor elkezdtünk együtt kompozíción, saját lemezanyagon gondolkozni, még nem volt tervben a külföld felé való nyitás. Azonban amikor elkészültünk az első albumunkkal, nem tudtuk, kihez forduljunk a kiadás ügyében. Így, mivel korábbi tapasztalataink azt mutatták, hogy külföldön sem lenne reménytelen a helyzetünk, Veronika elkezdett „házalni” az anyagainkkal. Utánanézett, hogy a kedvenc zenekaraink merre szoktak játszani, hol adnak ki lemezt Németországban. Aztán egyszer talált egy cikket, amely tíz jazzkiadót szedett listába – mind a tíznek el is küldte a felvételeinket. Természetesen egyiktől sem kaptunk választ az első körben, sem a másodikban. Harmadik próbálkozásra viszont a Traumtontól Stefanie Marcus válaszolt Veronikának, hogy érdekelné az anyagunk, és hogy mikor jár legközelebb Berlinben, mert szeretne személyesen is találkozni. Veronika másnap délelőtt a német fővárosba repült, délben már hívott engem, hogy: „Nem fogod elhinni, de van német kiadónk!”
Ez mennyiben alapozta meg a külföldi, szűkebben a németországi vagy nyugat-európai lehetőségeiteket? Tényleg sokat tud számítani egy ilyen rajt, vagy inkább csak a térségbeli zenészek által hangoztatott-éltetett mítosz, hogy ezzel dobbanthat igazán nagyot a világ közönsége felé egy projekt?
Szerintem ezt máshogyan nem is lehet kivitelezni, ha Nyugat-Európa elérése a cél egy zenekar számára. Innen nézve zárt rendszert alkot a külföldi zenei piac, aminek a vérkeringésébe csak úgy tudsz bekapcsolódni, ha találsz valahol egy központot magadnak. Németország pedig nagyon jó bázisnak bizonyult – a mi terveinkhez legalábbis biztosan. Kiterjedt klub- és fesztiválhálózat épült a jazz műfaja köré, ehhez pedig társul egy máshol csak elvétve tapasztalható szabad érdeklődés a közönség részéről. Noha a zeneipari nagy szereplők közé nehéz bekerülni, a zenehallgató emberek nyitottak a számukra ismeretlen művészek felé is: Veronikával sokszor adunk telt házas koncerteket két-háromszáz fős hallgatóközönség előtt, akár kisebb településeken is. Mindehhez az is kell, hogy a közönség megbízzon a helyi szervezőkben. Hogy el merjen jönni egy teljesen ismeretlen, más országból érkező zenekar estjére – szerencsére ez a bizalom is adott a legtöbb helyen.
Ezt követően jöttek maguktól a nemzetközi megkeresések?
Nem igazán, sokat kellett dolgoznunk azon, hogy rendszeres és sikeres lehessen a működésünk Németországban. A külföldi label inkább kiindulópontként szolgál, az a nulladik lépés – persze nem kicsi és nem is egy könnyű lépés, mi is sikerként éltük meg annak idején. De el kell fogadni, hogy nem ülhet senki ezek után sem a babérjain, ez is a folyamat része. Kell egy személyes kapcsolat, hogy legyen kiadód, ami után lehet majd egy ügynököd, és azután tudsz majd külföldön visszatérően koncerteket vállalni. Ezt a sorrendet nem lehet megkerülni sehogyan sem. Nekünk Veronikával nagyon nagy szerencsénk volt ebben.
Az előző triós lemezed, a 2017-es True Listener esetében azonban mégsem a németországi, „kitaposott” útra léptél, azt a hazai BMC Records adta ki. Akkoriban eldöntötted, hogy a szólóprojekted első anyagát nem méretteted meg még a nemzetközi kiadói piacon? Vagy inkább arról van szó, hogy a hármasoddal is be kellett járnod egy másik, új utat, hogy megnyíljanak ezek a lehetőségek?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy most, a Vortex of Silence esetében született meg bennem az az elhatározás, hogy külföldön szeretném megjelentetni a Gyémánt Bálint Trio anyagát. Sokat vetett a latban az is, hogy így lesz lehetőségem előrelépni: így tudok a triómmal is nyugat-európai fesztiválokon, helyszíneken fellépni, így épül az „önálló” kapcsolati hálóm. Ugyanakkor ez legalább annyira volt kreatív kiindulópontú döntés, mint stratégiai. Nagyon szeretem a BMC Records munkáit, szerintem hiánypótló Magyarországon az ő vállalásuk, és presztízsértékű náluk megjelenni. A nemsokára megjelenő nagylemezt audiofil minőségben, 180 grammos vinylen is ki fogjuk adni, amiből persze nem milliós példányszámokat fogunk árusítani – hogy ezt, ilyen kis példányszámnál rentábilisen kizárólag a BMC tudná kivitelezni itthon, nem mellesleg a legjobb minőségben, afelől semmi kétségem sincs.
Azonban amikor összeállt az anyag, azt éreztem, hogy nem illik bele a BMC katalógusába. A Vortex of Silence valami más lett. És bár lehet, hogy a BMC is befogadta volna, én akkor mégsem éreztem volna úgy, hogy a helyére került a lemez. Nagyon elütne a többi kiadványuktól. Sokat gondolkoztam rajta, kissé tanácstalan is voltam azzal kapcsolatban, hogy hová vigyem ezt az albumot. Végül, ahogyan a korábbi német kiadónktól, a Traumtontól lecsapott ránk Veronikával a Jazzhaus, úgy csapott le a kiadó vezetője a szólóprojektemre is: egy személyes találkozás alkalmával megígértem, hogy megmutatom neki a trióm készülő anyagát. Nemsokára visszahívott, hogy érdekelné őt a dolog, vállalja a label a lemez gondozását.
A True Listener óta akadt egyéb változás is a kiadón túl. A trióban már más zenészekkel dolgozol együtt: korábban Fonay Tibor nagybőgőn játszott, dobon pedig Csízi Lászlót hallhattuk. A jelenlegi felállásban a nagybőgőt felváltotta a basszusgitár, amelyen Bartók Vince játszik, a dobok mögött pedig Szabó Dániel Ferenc foglal helyet. Ez az újítás az eddig ízelítő gyanánt kiadott dalokon is érződik.
Valóban, ezt egy teljesen új alkotói korszakként kezelem. Nincs is sok átfedés a repertoárunkban, egy-két dalt játszunk ezzel a felállással az előző lemezről élőben. Nem is lenne helyénvaló, mivel nem ebben a közegben íródtak azok a számok.
És a hangszerelés is változott azzal, hogy most már a basszus szólamok nem akusztikus, hanem elektromos hangszeren szólalnak meg.
Modernebb lett a hangzásunk, ezt érzem. Természetesen nem szeretném az előző felállás érdemeit sem elvitatni: akkor, azt a lemezt azokkal az emberekkel tudtam a legjobban megírni, felvenni, színpadra vinni. Azóta viszont nagyobb igény formálódott bennem az elektronikus kísérletezésre, az őrült ötletek kibontakoztatására. Mióta felfrissült a zenekar – úgy három-négy éve –, azóta ebben a lemezben, a Vortex of Silence-ben gondolkoztam. Ez az anyag tehát már teljesen az új benyomásokból, inspiráló zenekari dinamikából született.
Az első single, amit kiadtatok az albumról, a Dancing Dragon volt, ami – be kell valljam – első hallgatásra zavarba ejtett. Azt már megszoktam a korábbi anyagaidat ismerve, hogy a gitárjátékod merőben kísérletező. Szereted kreatívan használni a hangszíneket, modulációkat, de ennél a dalnál néhány ponton kerestem a szintetizátoros tagot – meg is kellett számolnom gyorsan, hogy mennyien is vagytok pontosan, hátha esetleg a trió titkon kvartett lett. Aztán a live session felvételeteket nézve esett le, mi is történik a hangszereddel.
A Dancing Dragon elég szélsőséges példája ennek az új iránynak, amit a zenekarral vettem. Mondhatni, kakukktojás, már csak azért is, mert – nemcsak hangzásában, hanem lüktetésében is – egy diszkós szám. Emiatt sem tettük rá végül a vinylre, kizárólag online lesz hallgatható ez a dal. Így is kellőképpen változatos, szerteágazó lesz ez a lemez. Sok személyes történetet örökítettem meg a zenén keresztül, nagyon széles élményanyagból táplálkoznak a szerzemények. Ez mind visszaköszön majd: lesz akusztikus gitár, de ugyanígy torzított gitáros megőrülés is szerepel majd a lemezen.
Ott van például a címadó Vortex of Silence, ami épp a Dancing Dragon dinamikáit ellensúlyozza: egy lassan, de folyamatosan épülő dal, ismétlődő témákkal. Nagyon egyszerű szerzemény. Mindig büszke vagyok rá, ha sikerül valamilyen egyszerű ötletet vinni egy kompozícióba. A keletkezése is egy alkalmi lyukasórához köthető: amikor a Bartók Konziban tanítottam, az egyik növendék lebetegedett, és az emiatt váratlanul kiesett idő alatt született meg ez a dal. Nem mellesleg ez volt az utolsó, amit a lemezhez írtam. Jellemző rám, hogy még az utolsó pillanatban, amikor már látszólag az összes tétel kész az albumról, még jön egy nagy kreatív löket – és ugyanígy vagyok a teljes anyag értelmezésével, magamban való elhelyezésével is. Mindig utólag jövök rá, mit is jelent nekem az a lemez, amin addig dolgoztam.
És ennek az anyagnak mi az utólag levonható tanulsága, jelentése számodra?
Az, hogy mennyire fontos a jelenben lennem. A címadó dalhoz kapcsolódva mostanában fogalmaztam meg ezt, és ez igaz a teljes dalsorra is. Az életem azon szakaszában járok, amelyben sokat gondolkozom a jelenlét problémájáról. Hogy mennyire fontos valóban ott lenni, ahol vagyunk, arra koncentrálni, amivel szeretünk és akarunk foglalkozni. Igaz ez a családommal töltött időre, de a tanításra is. Érdekes, hogy a növendékeimnek hosszú ideje úgy fogalmazom meg az előadó-művészet lényegét, hogy az maga az abszolút pillanatban levés – hogy csak ott vagyok testben és szellemben, és sehol máshol. Ehhez pedig nem kell bemelegítés, nem kell három dalt eljátszani, hogy a negyedikre meglegyen. Jó volt ezeket a gondolatokat most a saját alkotásaimban is érvényesíteni, sőt felismerni, hogy az életem minden területén fontos követni ezt az elvet – akkor is, ha csak az alkotás után sikerült tudatosítani magamban ennek a jelentőségét.
Január 19-én jelenik meg a lemez, amit aztán február 16-án be is mutattok zenésztársaiddal a Müpában, a Jazz Showcase nyitányaként. Mi várható addig? A hajrában marad idő Veronikával is játszani?
Most leginkább a megjelenés előtti felfokozottságot, a bemutatóra való készülést szeretném megélni. Kevés koncertem lesz februárig, a trióval pedig nem is játszunk már közönség előtt. Legközelebb a Jazz Showcase-en hallhatnak majd minket – tudatos „éheztetés” lesz addig. A Veronikával közös zenekarunk lassabb tempóban működik majd egy darabig, most ő is más zenészekkel dolgozik együtt. De az meg sem fordul a fejünkben, hogy abbahagyjuk a közös alkotást. Máskor is volt már ilyen időszak nálunk. Nagyon sok munkát tettünk bele abba a formációba, életre szóló szakmai kötődés alakult ki köztünk, és közeli barátai is vagyunk egymásnak. Soha nem lesz már időm, lehetőségem arra, hogy valakivel annyira össze tudjak érni, mint vele. Emiatt nagyon szerencsésnek tartom magam, keveseknek adatik meg, hogy ilyen, szüntelenül inspiráló alkotótárs mellett bontakozhassanak ki. Sok körülménytől függ, mennyit játszhatunk együtt – ha kevesebb alkalom lesz, hát legyen, de egyáltalán nem tartok attól, hogy elszakadnánk egymástól a különálló projektjeink miatt.
Gyémánt Bálint és Harcsa Veronika About time című lemezéről itt írtunk:
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
