Csáth Gézát voltaképpen az utóbbi egy-két évtizedben fedezte fel a magyar színház. Előbb izgalmas drámája, A Janika ért meg több bemutatót is, majd mind több kísérlet történt arra, hogy epikai művei, illetve legendák övezte személyisége is megjelenjen a színpadon. Be is bizonyosodott, hogy maga a hírhedten excentrikus személyiség önmagában érdektelen a színen: a morfiumfüggés, a túlhajtott szexualitás, a tiszta tudat elvesztése, és krimibe illő vég mint tematikai elem elcsépelt, Csáth sajátos alkotói világának felfejtéséhez pedig nem visz közelebb. (Mellesleg: maga az írói világ is heterogénebb - és összességében kevésbé lidérces, nyomasztó - mint azt a reprezentáns novellák mutatják.) Biztató kísérletet csupán egyet láttam, épp ebben az évadban. Mezei Kinga több novellából, novellamotívumból hozott létre szép és erőteljes előadást a Stúdió ?K?-ban, vélhetően nem azzal a célzattal, hogy Csáth epikájának színi lenyomatát teremtse meg; a Józanok csendje sajátos színházi nyelven megszólaló, a csáthi életérzésnél jóval derűsebb, játékosabb tónusú előadás lett, mely sokkal inkább szuverén színpadi alkotásként, mint Csáth-interpretációként volt érdekes.
A Szabadkai Népszínháznak a Thália Színházzal koprodukcióban létrejött bemutatója ugyan teljesen más koncepció jegyében, más eszközökkel készült, mint a Stúdió ?K?-é, de a kiindulópont, vagyis a hagyományos interpretáció elvetése közös. A Dömötör András rendezte előadás kerüli a Csáth alakjához kötődő közhelyeket: sem a morfium, sem a szex nem játszik szerepet a történetben, a tudatvesztésre és az erőszakos végre pedig utalás sem történik. Ehelyett két ember, vagy ha úgy tetszik, két démon találkozását nézhetjük végig. Az egyik a Lénnyel viaskodó, de még a külvilággal is kapcsolatot kereső nő, a másik a ?normális világtól? mind jobban megcsömörlő, betege és az őrület iránt is mind erősebb érdeklődést tanúsító orvos. Aki történetesen Csáth Géza, de önmagában ennek sem lenne különösebb jelentősége - ha nem elevenednének meg a novellák, vagy legalábbis meghatározó motívumaik is. Az előadás szövegkönyve - melyet Brestyánszki Boros Rozália és a rendező készített - ugyanis az elmegyógyintézeti történések mellett a novellák kegyetlen világát (sőt, Csáth naplójának, leveleinek egyes részleteit) is feldolgozza. S ahogy ezeket a cselekménybe applikálja, azzal az egész előadás irányát, stílusát is meghatározza. A novellák (méghozzá a legismertebbek, például Az anyagyilkosság, a Szombat este, A varázsló kertje) töredékei, motívumai nem a cselekménytől függetlenül, de nem is azok szájbarágós lélektani magyarázataként jelennek meg, hanem a háttérben indulva, eleinte csak az előadás atmoszférájához kapcsolódva, majd a színpadi történésekbe mind szervesebben integrálódva. Mintha egy párhuzamos világot elevenítenének meg, ahol minden megtörténhet, s amelynek szereplői bármely alakban megjelenhetnek az elmegyógyintézet világában. Nem egy konkrét szereplő pszichés állapotának, hanem a világ sajátos működésének magyarázatául szolgálnak. Mert a normalitást és abnormalitást vékony mezsgye választja el, az őrület szele mindenkit megcsap, ápoló és ápolt szerepe fel is cserélődhet. Ez így leírva sokkal közhelyesebbnek hat, mint ahogy az előadásban megjelenik.
Abban a színpadi világban ugyanis, amelyet a játék megteremt, természetes az átjárás a szerepek közt. De az, hogy az orvosokat játszó színészeket a következő jelenetben betegként látjuk viszont (vagy éppen fordítva), nem lineáris cselekmény-értelmezés és nem is banális metafora, hanem az emberi pszichében lakozó káosz, feszültség szenzitív kivetítése. Így értelmezhető a színlap árulkodó mondata is, mely szerint ?egyébként úgyis mindenki Csáth?; hiszen a megjelenített psziché független magától az életrajzi értelemben vett Csáth Gézától. Ennek érzékeltetéséhez természetesen erős atmoszféra szükségeltetik, melyet roppant következetesen teremt meg az előadás. Aleksandar Senković díszlete első ránézésre igen egyszerű: a kórházi csempét imitáló kétszintes térnek négy téglalap alapú kivágata van ? sokáig itt zajlik a játék. E kivágatok átjárhatóak, a színészek közlekednek közöttük, nem egyszer alakot is váltanak egyikből a másikba érkezve. A téglalapok elhúzható ?ajtókkal? rendelkeznek, s a kis térrészekbe a kórházi kínzóeszközökön kívül látszatra oda nem illő tárgyak (pl. zongora) is szorulnak. A tér közepén egy kis négyzet alakú kivágat is nyílik; itt jelenik meg a Homokember történetéhez kapcsolódó kancsó, kulcsfontosságúvá, az egész előadásra nézve metaforikus érvényűvé téve a Szombat estében megfogalmazott dilemmát (?Apa azt mondta, amikor mutattuk neki, hogy az a kancsó árnyéka. S ha a kancsót elvette, valóban eltűnt a Homokember is. De mégse árnyék az, hanem a Homokember.?) A játék előrehaladtával a szereplők mind gyakrabban lépnek ki a szűk térből, az utolsó jelenet, melyben az orvos az időt is kioperálja az emberi agyból (a saját agyából) már teljes egészében itt játszódik. A jeges, sterilen hűs alaptónust fokozatosan árnyalja a virulens, abszurdba hajló humor, mely itt, a zárlatnál a legerősebb, leghatásosabb. S itt ér össze végleg történet és metafora, s létezik egymás mellett, egymást erősítve a realisztikus, a metaforikus és a szenzitív érzékelésre építő előadásmód. S ha a játék folyamán helyenként volt is némi hiányérzetünk az intenzitás, illetve a feszültség egyenletességének terén, itt a különböző stiláris eszközök összeadódása igazán szuggesztív jelenetet eredményez.
A szuggesztív hatás persze aligha jöhetne létre erőteljes színészi jelenlét nélkül. Pálfi Ervin mindvégig feszültségtől vibráló, kutató-kereső szenvedélyének kiszolgáltatott orvosa áll a játék középpontjában. E szenvedélyt és kiszolgáltatott-ságot Pálfi minden külsőség, teatralitás nélkül, sallangmentesen mutatja meg - ami ugyanakkor nem zárja ki a teátrális kikacsintásokat sem, hiszen a szerep logikája erre is lehetőséget ad (s a színész még akkor is él vele, amikor egy váratlanul megszólaló mobiltelefonra reagálhat). Az alakítás fokozatosan közelíti a szereplőt ama bizonyos vékony mezsgyéhez; a hatást nem csak verbális eszközök fokozzák, hanem például a zongorajáték is. G. Erdélyi Hermina szerepe valamivel kötöttebb, hiszen Gizella mindenképpen túljutott a mezsgyén, de a színésznő mind az elborult elme szökelléseit, mind a normalitásba való visszakapaszkodásba tett kísérleteket színesen játssza. A többiek - Szőke Attila, Ralbovszki Csaba, Kovács Nemes Andor és Pesitz Mónika - számos szerepben tűnnek fel és teremtik meg annak a színpadi világnak az elemeit, mely Csáth apropóján, műveiből kiindulva, ám eredeti módon jeleníti meg az emberi elmében fortyogó káoszt.
