Szinte egyedülálló jelenség, hogy egy társulatvezető-koreográfust három és fél évtizeddel - de akár egyetlennel is - túléljen társulata, mely nem csupán alapítója nevét őrzi, de repertoárjának jelentős részét a néhai mester alkotásai teszik ki. Az 1972-ben elhunyt José Limón együttese, a legrégebbi amerikai moderntánc együttes idén hatvan éves: mai tagjai között, természetesen már alig akad olyan aktív művész, aki ismerte volna a csodás mexikóit, akinek elsőkézi élménye lehetne róla, a szelleméről. A társulat szinte napra pontosan tizenkilenc éve tette tiszteletét először Budapesten és Miskolcon, s pontban tíz éve aztán másodszor. Első vizitjük során még olyan, meghatározó művészek léptek együtt színre, mint Carla Maxwell, Carlos Orta és Nina Watt. 1998-ban aztán Watt táncolta az 1942-ben keletkezett Limón-szólót, a Chaconne-t, most pedig Maxwellt láthattuk az első est nyitódarabjának, a Dances for Isadora-nak kendőtáncában. Maxwell negyvenhárom éve tagja a társulatnak, harminc éve pedig művészeti igazgatóként vezeti is.
A Limón Társulat többprogramos vendégjátékának első estjén az alapító atya három alkotása került színre: két klasszikus és egy kései mű. Az est nyitódarabja, a Dances for Isadora Limón tisztelgése egyik "tánc-anyja" (a másik anyafigura mestere, Doris Humphrey, míg szakmai atyjának Harald Kreutzberget tartotta), Isadora Duncan alakja előtt. Az öt szólóból álló koreográfia Duncan mozgásvilágát, alakját, életét idézi töredékekben. Nyitódarabnak meglehetősen kedvszegő, lassú és érdektelen, dacára, hogy bőven ez az est legfiatalabb alkotása a maga harminchét esztendejével. Megkapó és történelmi levegőt árasztó (a darabot színre állító) Maxwell tánca, és fiatal társnői jelenéseiben is fel-felcsillan valami az őrzés derűjén túl, de a játékról önmagában elég annyit, hogy köröttem a fél sor szundikál néhány perccel a kezdés után. Kései mű ez, a betegeskedő Limóntól, bőven lejárt szavatossággal, muzeális értéke azonban természetesen tiszteletben tartandó.
Az egyik leghíresebb Limón-opus a The Traitor (Az áruló) 1954-ben keletkezett, címszerepét, voltaképp Júdást maga a koreográfus táncolta eredetileg. A játék másik főalakja természetesen Jézus, akit a szereposztásban Leaderként, vagyis vezetőként nevezett meg. Az általánosító szerepnevek természetesen mély jelentéssel bírnak. A mű keletkezése idején tombolt azt Egyesült Államokban az antikommunista hisztéria, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság inkvizíciója. A (világ)politika eseményeit alkotóként is szenvedélyesen követő Limón - ki 1958-ban például egy-egy darabbal, a Missa Brevissel és a Dances-zel tisztelgett a lengyel és a magyar '56 előtt - e politikai légkört örökítette meg elsősorban e drámai művében. Módomban volt összevetni a Traitor jelen előadását a mű eredeti szereposztásával, 1955-ben rögzített táncfilm-verziójával. Utóbbi film noir-os, roppantul nyomasztó, pompás színészi játékot, kivételes jelenlétet, megéltséget mutató kockái után e rekonstrukció maga az üdeség. Az eredeti, Paul Trautvetter-féle szürrealista ízű terében, egy síkba tett árkádsor előtt játszódó cselekmény 2008-ban is erős, dinamikus, ám a dráma hiányzik belőle. Arcjátékkal nem találkozunk, a marionetteket idéző, szögletes mozdulatokban, a báb-létben Jézus és Júdás konfliktusa kiteljesedik, de az az érzésünk, mintha színes képeskönyvet lapozgatnánk. A Traitor mindenesetre ma is érzékelhetően remekmű, s fogalmat ad róla, mekkorát szólhatott a maga korában.
Az est záró darabjának (Szvit a Koreográfiai áldozatból) keletkezési ideje az előző kettő közé, 1964-re esik. A teljes, egyórás műből készült, felére húzott szvit-változatot mindhárom, hazai vendégjátékára magával hozta az együttes. A Johann Sebastian Bach Das Musikalische Opferére készített, Maxwell felújította mű Doris Humphreynak, Limón és együttese mentorának, a Mesternek emléke előtt tiszteleg. Mozgásanyaga Humphrey tizennégy koreográfiájának mozgásanyagából vett szemelvényekből, parafrázisokból, motívumokból, variációkból építkezik. Sodró lendülete alól nehéz kivonni magunkat: Limón muzikalitása, érzékenysége megejtő, ám a játék nem egy pontján érezzük, bizony igencsak eljárt koreográfiája fölött az idő. A koros modern, a hajdani újítás iránt érzett tiszteletünk persze joggal maximális, a mai Limón-táncosok, e mai lángőrök teljesítménye is igazán jelentős, de örömteli volna, ha más amerikai nagyságok, a tegnap, a ma, a holnap hőseinek alkotásai is felbukkannának itthon, ilyesfajta töménységben és sűrűséggel.
