Richard Strauss hatott a fiatal Bartókra (Hősi élet című szimfonikus költeményét 1903-ban többször is eljátszotta zongorán, tanárai teljes megrökönyödésére), és Stravinsky ugyancsak nem hagyta közömbösen (A 2. zongoraverseny egyik témája A tűzmadárból származik). Viszont Stravinsky utálta Richard Strausst, és egyszer azt mondta, operáit abba a purgatóriumba kellene száműzni, ahol a diadalmas közhelyeket kezelik. Richard Strauss pedig közönnyel szemlélte mind Bartók, mind Stravinsky művészetét. Most mégis egy műsorba kerültek, majdnem egy időben komponált műveikkel. Elsőként az 1911-ben bemutatott A rózsalovag című opera alapján írt keringőszvit hangzott el, remekül, bámulatosan kivitelezett tempóváltásokkkal, lendületesen, gyönyörű fúvósállásokkal, ám kissé humortalanul. Fischer Iván mintha "nagy" műnek fogta volna fel ezt a végeredményben alkalmi darabot, és ez olykor merevséget, kimértséget eredményezett.
Ezután Gidon Kremer Bartók 1907-8-ban papírra vetett, de visszavont és csak 1958-ban bemutatott Hegedűversenyét játszotta. Az első tétel magányos monológjánál elgondolni sem lehetett szebb és mélyebb vallomást, aztán a csoportokra osztott vonósok fokozatos belépésével olyan mennyei polifóniában egyesült szólista és zenekar, mely a legritkább esetben hallható hangversenyteremben. Sok nagyhírű és valóban nagyszerű violinistát hallottunk az elmúlt hónapokban (többek közt Vagyim Repint, Julia Fischert, Ilya Gringoltsot), de Kremer több mint hegedűs: nagy zenész. Látszólag semmit nem csinál a színpadon, és mégis minden felé áramlik, és belőle is áramlik elő. Az első tételt mintha egyetlen hatalmas legátóval játszotta volna végig, ez technikailag is páratlan. Ráadásként Bartók Szólószonátájának zárótételét játszotta, minden képzeletet felülmúló intenzitással, elképesztő stílusismerettel, anyanyelvi szinten.
A szünet után a 20. század egyik főműve, az 1913-ban példátlan botrány közepette bemutatott Tavaszi áldozat című Stravinsky-mű következett. Már az első félidőben hallatszott, hogy a zenekar remek formában van, de ilyen emelkedésre nem lehetett számítani. Fischer elsősorban a balett ma is felháborítóan kegyetlen hangzását, brutális, elemi erejét hangsúlyozta, de a letaglózó akkordok, a rémületes fokozások, az ijesztő forték soha nem jutottak el a tagolatlan üvöltésig. Az őserő mozgatta ezt a muzsikálást, a mű ma is elevenen ható hátborzongató helyzeti energiája.
Felejthetetlen koncert volt; aki kihagyta, 26-án még pótolhatja.
