Oskolamesterek, szerzetesek, elrejtett kincsek

Kinyitom a könyvet, örvény kerekedik körülöttem, s már húz is befelé a lapok közé. Hiába ordítom, hogy én csak az oskolamester házáról akartam olvasgatni, és mentsen meg valaki, senki nem siet segítségemre. Pár pillanat múlva egy kis fehér épület mellett találom magam, néhány gyerek bámul rám. Kelj már fel, ordítják, gyere be, mindjárt kezdődik a tanítás!

Feltápászkodom a porból, futok a többiek után, bemegyünk a kis házba. Próbálom magyarázni, hogy velem valami nagyon furcsa dolog történt, én felnőtt vagyok, újságíró, aki azért érkezett Pásztóra, hogy riportot írjon a múzeumról. Azt is hajtogatom, hogy kinyitottam Kertész Erzsi A sárkány nyomában című könyvét, ami egyszerűen beszippantott és elnyelt, így kerültem ide. A gyerekek értetlenül néznek rám, az egyik hátba ver, s azt mondja: hogy lennél te felnőtt, tizenegy éves vagy, mint mi. Biztos beütötted a fejed, és azért beszélsz hülyeségeket!, kacag egy kislány és kézen fog. Gyere, mindjárt itt van János mester, kezdődik a tanítás!, suttogja a fülembe.

Pillanatokon belül egy férfi lép a szobába, ahol mi, gyerekek kis székeken ülünk. Még most sem értem pontosan, mi történt velem, csak sejtem, hogy valamiféle időutazásba keveredtem. De hát ilyen nem létezik, magyarázom magamnak, majd arra gondolok, tegnap este talán nem kellett volna annyit ennem, akkor most nem álmodnék ilyen képtelen dolgokat. Az oskolamester viszont határozottan ismerősnek tűnik – megvan!, ő a Pásztói Múzeum igazgatója, Hír János, akihez eredetileg interjúra jöttem. Most viszont ő az oskolamester, aki épp azt kérdezi, tudjuk-e, hogy milyen napot írunk? Kapásból mondom, hogy 2021. augusztus 4-ét, erre mindenki rám néz, az oskolamester pedig kedvesen megsimogatja a fejem. Már megint az az élénk fantáziád, mondja mosolyogva, aztán felszólít egy másik diákot. A kisfiú azt feleli, hogy ma 1690. augusztus 4. van.

Az Oskolamester háza

Tényleg időutazó lettem, nyugtázom magamban, és egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek vagy sem. Persze mégiscsak lelkesít a dolog, hiszen tudom, egy ilyen történetből nagyon jó cikket lehet majd írni, már ha valaha visszakerülök 2021-be. Miközben az oskolamester az írópulpitus mellett, magának gyertyát tartva a tanítványoknak magyaráz, én felidézem, amit korábban olvastam, illetve hallottam erről a házról, mégpedig azt, hogy 1428-ban említik először, és a mindenkori pásztói kántorok, tanítómesterek laktak benne családjukkal. Kikukkantok az ajtón, és látom, valóban megvan a parasztházakra jellemző hármas tagoltság. Ahol mi ülünk, az a szoba, középen található a konyha, mellette pedig a kamra. A mi idősíkunkban, 2021-ben ezt meg is tekinthetik a Pásztóra látogatók, az igazgató élményszerű, információban gazdag tárlatvezetéseket szokott tartani az Oskolamester házában, illetve a város történelmi központjában, ahol az 1130-as években már létező egykori apátság állt. Itt látható még a török hódoltság után megépült barokk kolostorépület, amely szintén a szerzeteseké volt, ma a múzeum főépülete, illetve a XIX. század elején felhúzott klasszicista ház, amely népiskolai célokra szolgált. Szintén ezen a területen áll a kovácsműhely, az üveghuta és a plébániatemplom is. Emlékszem Valter Ilona nevére is, aki 1966-tól 2000-ig dolgozott ezen terület régészeti feltárásán, s neki köszönhető egyebek mellett az is, hogy az 1970-es években nem rombolták le az Oskolamester házát.

Közben az is felsejlik, hogy a ház kamrájának feltárásakor valódi kincsekre bukkantak. Jelentkezem, hogy sürgető szükségletem támadt, és ki kellene mennem, közben csak titokban szét szeretnék nézni. A tanító kienged, de hozzáteszi, siessek.

Utam azonnal a kamrába vezet, ugyanis tudom, hogy itt a török hódoltság alatt, az 1550-es években az egyik pásztói oskolamester a háztartásának teljes készletét elrejtette a padló alá. Olyan jól sikerült a terve, hogy a korabeli holmikat csak Valter Ilona csapata fedezte fel, azt megelőzően mindvégig a földbe rejtve pihentek. Én azonban most látom a padlóba ásott, három méter mély gabonatároló vermeket, de közben el kell bújnom, ugyanis jön a gazdasszony, hogy vigyen egy jó adagot a gabonából. Minden héten süt egy kenyeret a családnak, most is ehhez készül elő. Az Oskolamester házában 2021-ben megtekinthető Valter Ilona ezen feltárása is, valamint az előkerült tárgyak szintén megcsodálhatók.

Miután a gazdaasszony kimegy a házból, visszamegyek a szobába, ahol az oskolamester épp számtanra oktatja a gyerekeket. Ez a helyiség egyszerű berendezésű: van benne láda, amiben a ruhákat tartották, egy nagy asztal székekkel, egy díszes szék, ami a családfőé és egy ágy. Csodálkozom, ezen hogyan fér el éjszakánként egy egész család, s mivel kíváncsiságom nem hagy nyugodni, a tanítás után ezt megkérdem az egyik gyerektől. Azt mondja, úgy csinálok, mintha a Holdról jöttem volna, semmit nem tudok. Aztán elmagyarázza, hogy csak az asszonyok és a gyerekek alszanak a házban, a férfiak az állatokkal az istállóban. Ez több kérdést is felvet, de ezekre inkább most nem térnék ki.

A kolostorban

A
szünet alatt a gyerekekkel kimegyünk az udvarra játszani, ekkor fedezem fel az
Oskolamester háza mellett lévő borospincét. Ide is besurranok. Nagy hordókban
bort tárolnak itt, nem állom meg, hogy meg ne kóstoljam az egyik üveg
tartalmát, az sem érdekel, hogy ebben a korban csak tizenegy éves vagyok. Az
ital ízes, de jóval gyengébb, mint a mai borok. Emlékszem korábbi
tanulmányaimra, amikor is azt olvastam, hogy a középkorban a bort víz helyett
itták az emberek, ugyanis a víz szennyezett volt. Persze a gyerekek akkor sem
borozgattak, ők teát fogyasztottak, szóval itt most nekem sem szabadott volna
bort kóstolnom, de talán nem veszik észre, mit műveltem.

Ahogy kiérek a napra, bódultság tör rám. Tizenegy éves énem biztosan nem bírja az alkoholt. Szédülök, minden elhomályosodik körülöttem. Nem tudom, mi történhetett velem, de amikor magamhoz térek, épp egy hosszú folyosón állok. Ez az épület nem az Oskolamester háza, ebben biztos vagyok. Szerzeteseket látok sétálni, kihallgatom a beszélgetésüket. Ebből tudom meg, hogy Magyarországról már kiűzték a törököket, ez az épület pedig a kolostor. Akik jártak már Pásztón, tudhatják, hogy 2021-ben ez a hely a múzeum főépülete, ahol számos kiállítás és múzeumpedagógiai foglalkozás várja az érdeklődőket, a fő irány azonban a természettudomány, ezért is sorolták a Pásztói Múzeumot a természettudományos tematikus intézmények közé. A 2021-es önmagam egyébként épp arra készült, hogy megnézi ebben az épületben a Dargay Attila rajzfilmrendező munkásságát bemutató kiállítást, valamint a botanikai, a földtani és az ásványtani tematikájú tárlatokat. Ezekről is elismeréssel nyilatkoznak azok, akik már látták.

Béni bácsi története

Miközben a szerzeteseket hallgatom, valami ismét történik velem. Ezúttal egy idegen teremben térek magamhoz. Ha jól veszem ki, még mindig a kolostorban vagyok, de egy modernebb korban, a berendezés erről tanúskodik. A falra kifüggesztett hirdetményből tudom meg, hogy 1938-at írunk. Egy szerzetes sürget, siessek, mert Béni bácsi már vár minket. A szemem felcsillan, most először örülök igazán az időutazásnak. Béni bácsi ugyanis nem más, mint Rajeczky Benjámin, az egykori ciszterci szerzetes, zenetörténész, népzenekutató, egyházzenész, zenepedagógus, a zenetudományok doktora.

Béni bácsi 1989-ig élt és alkotott a városban, sok gyerek pályáját egyengette, jó kapcsolatban volt Kodály Zoltánnal is. Ma már csak az unokaöccse él, ő is Ausztriában, de időként meglátogatja a pásztóiakat. A szerzetes kézen fog, Béni bácsi zeneórájára sietünk, ahol felejthetetlen élményben van részem. A Szent Imre Gimnáziumban, ahol a szerzetes tanít, megtudom azt is, hogy a legendás pedagógust mindenki csak hittan-, sí- és zenetanárként emlegeti, nem mellesleg imádják a növendékek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár Rajeczky Benjámin és szerzetestársai szerettek volna saját iskolát is nyitni Pásztón, ez sajnos nem valósulhatott meg. Ellenben a szocializmusban a kolostor épületében szakiskola működött, később pedig óvoda, valamint iskolai menza.

A zeneóra után újabb szünet következik. Kissé elfáradtam már, délután van, gondolom, hamarosan vége a tanításnak. Ám tévedek, ugyanis az udvaron óriási por kerekedik, ami kisebb ciklonná hízik, és felnyalábol. Megijedni sincs időm, újabb helyszínen találom magam, ezúttal az Oskolamester háza melletti épületben. Itt már a maihoz nagyon hasonló oktatás folyik, népiskolai jelleggel. Az összes pásztói diák idejár, vagyunk elegen. Tulajdonképpen tetszik, amit itt látok, jó újra iskolásnak lenni, még ha a múltban is.

Ábrándozásomból ajtócsapódás térít magamhoz, valamint Hír János hangja, aki éppen azt magyarázza, hogy az egykori iskolaépületben egészen 2001-ig folyt tanítás, ma állandó tárlat működik itt. Körbe is kalauzol a galérián, ahol a város ikonikus alakja, Csohány Kálmán életútját ismerhetjük meg. Ezt a kiállítást se hagyják ki, ha Pásztón járnak. S miközben az igazgató tárlatvezetését hallgatom, egy tükrös felületen végre felnőtt önmagam pillantom meg. Úgy látszik, visszatértem 2021-be. Persze az is lehet, hogy végig itt voltam. Ki tudja ezt megállapítani ebben a mai zűrzavaros, a valóságot virtuális erekkel sűrűn átszövött világban?

Az információkért és a tárlatvezetésért köszönet illeti Hír Jánost, a Pásztói Múzeum igazgatóját.

A cikk a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában jelent meg. A fotók a szerző felvételei.