A Játékszínben tartotta alakuló ülését a Magánszínházak Baráti Társasága. Mi volt ennek az előzménye, hogyan jött létre a találkozó?
Az elmúlt nyár végén elkezdtem felkeresni azokat a kollégáimat, akikkel évek óta együttműködünk valamilyen formában, akár úgy, hogy én magam alkalmazott színészként szerepeltem a színházukban, akár más koprodukciók tekintetében. Ezek a kollégák és barátok szintén színházzal foglalkoznak, és bizonyos értelemben szintén magánzók, tehát nem egyértelműen abban a struktúrában működnek, mint az állami, fővárosi vagy vidéki önkormányzatok által tulajdonolt cégek. Az önkormányzati szférában nekem is volt tapasztalatom, hiszen hat éven keresztül voltam a Művészetek Házának ügyvezető igazgatója Gödöllőn, egy magánszínház viszont teljesen más.
Igazgató és tulajdonos kollégák. Magács László az Átrium képviseletében, Zimányi Zsófia és Szentpéteri András a Hátsó Kapu illetve a Rózsavölgyi Szalon részéről, Karinthy Márton, a Karinthy Színház vezetője és tulajdonosa, valamint egészen friss kapcsolódási pontként Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió vezetője és motorja. Abával a Játékszín indulása óta kapcsolatban vagyunk, hiszen egyik első produkciónkként, a Nemzeti Színház leköszönő repertoárjából vettük át a Bányavirág című előadást, amelyet Aba rendezett, és a mai napig sikeresen fut nálunk. Ezen kívül egy bátor vállalást tettünk a Játékszínben a Szeretik a banánt, elvtársak? című darabbal, hiszen jelentősen különbözik a repertoárunkban megszokottaktól, és szintén Székely Csaba és Sebestyén Aba közös munkája. Egyszemélyes színház, ami az azt követő közönségtalálkozókkal egy egészen újszerű színfolt, és nagy öröm, hogy megtalálta nálunk a közönségét. Ezeken a kollégákon kívül Puskás Tamás is lelkesen üdvözölte a Társaság kezdeményezését, de mivel náluk a Centrálban a privatizáció ügye még pályázati szakaszban van, csak akkor tud csatlakozni, ha ez lezárult.
Miről beszéltetek pontosan ezen a tanácskozáson?
A Játékszín Művészbejáró nevű kávézójában ültünk össze, amiből egy végtelenül vidám és baráti összejövetel kerekedett. Egyelőre nem formális síkra terelve, abban állapodtunk meg, hogy Magánszínházak Baráti Társaságának nevezzük magunkat, de elhatároztuk, hogy a közös elképzelést egyesületi formába öntjük majd. Persze minden hivataloskodásnál fontosabb, hogy melyek azok az ügyek, amelyen mentén egyfajta egységet képzelünk el.
Melyek ezek az ügyek?
Alapvetően azok a koprodukciók, amelyek a színházaink között megszülethetnek. Feltérképezzük, hogy ki miben erős. Akinek például saját díszletgyártó kapacitása van, az be tud segíteni, és tőle valószínűleg jobb kondíciókkal tudunk rendelni, mint ha produkciónként újabb és újabb partnereket kell keresnünk. Ugyanez igaz a jelmezekre, a különböző megjelenési felületek kezelésére, a közös kommunikációra, vagy a PR-ra és marketingre, amiben úgy gondolom, a Játékszín kiugróan jó. Bennem felmerült az a sikeresnek tűnő gondolat, hogy alapítsuk meg az év legjobb színházi nézőjének járó díjat, amit évről-évre átadnánk, talán a POSzT-on. Nagyon szeretnénk elérni, hogy ott is meg tudjunk jelenni egységben, magánszínházakként, és el is kezdjük a tárgyalásokat ez ügyben. Egy további, nagyon is kézzelfogható, és az egész színházi szférát érintő dolog a TAO-támogatások kérdése: tud-e maradni az érvényben lévő rendszer, jó-e, módosul-e. Hiszen ennek az évnek a végével megszűnik az a fajta hozzájárulás, amit az Európai Unió biztosított az ilyen fajta, színházi szférában is megszerezhető támogatásokra. Ezért időszerű lenne tárgyalni a magyar állam megfelelő szereplőinek arról, hogy amennyiben a szakmai akarat megvan a rendszer továbbvitelére, meg kellene tenni a megfelelő lépéseket. Ennek kapcsán tavaly a Játékszínben volt már egy szimpózium, ahol a Nemzetgazdasági Minisztérium helyettes államtitkárának, Pankucsi Zoltánnak vezetésével, valamint a színházi szféra képviselőinek részvételével tartottunk egy eszmecserét. Úgy gondolom, hogy a Magánszínházak Baráti Társaságaként is kezdeményeznénk egy hasonló összeülést a következő hetek folyamán, ahol a színházak, valamint az NGM és az EMMI képviselővel szeretnénk folytatni egy megnyugtató párbeszédet, és válaszokat kapni a szakmában felmerült kérdésekre. Ezen kívül még egy témánk volt az első ülésen, méghozzá az Országos Színházi Évadnyitó, amelyet minden évben megrendeznek, tavaly azonban elmaradt. Szeretnénk, ha a közös összefogásunkkal tenni tudnánk valamit az ügy érdekében: amennyiben van rá mód, örömmel a kezünkbe vennénk és megszerveznénk, hiszen ez egy nagyon fontos megmutatkozási alkalma a szakmának, amire méltán lehetünk büszkék a fővárosban.
Az üléseitek ezek szerint innentől kezdve rendszeresek lesznek?
Igen, abszolút. Egyértelműen közös platformon vagyunk abban, hogy a jövőben rendszeresen összeüljünk, a kollégáinkat is valamilyen módon összekapcsoljuk, és az évadainkról, a terveinkről, és az általunk szervezett sajtónyilvános eseményekről egyeztessünk. Így kikerülhetjük azokat a párhuzamosságokat, vagy akár az ugyanakkorra történő szervezéseket, amelyek miatt eddig kevésbé értek célt a fontos kulturális üzeneteink. Reméljük, hogy a lépéseinkkel folyamatosan azt fejezzük ki, hogy ha egyáltalán nem konkurenciaként, hanem partnerként tekintünk egymásra, akkor ennek a jövőben kézzelfogható eredményei lesznek.
Fotó: Csákvári Zsigmond
