„Ösztönlény vagyok. Remélem, sokáig megmarad az éberségem” – Interjú Zakariás Zalán rendezővel

Sokan csalódottan fogadták a hírt, hogy elszakadsz Erdélytől; éppen most, miután beseperted a román szakma legrangosabb elismerését: filmes kísérleted, a Beckett nyomán készült Rövidek című produkció elnyerte az UNITER, a Román Színházi Szövetség legjobb televíziós előadásának járó díját. Miért döntöttél úgy, hogy Győrben folytatod?

A Győri Nemzeti Színházhoz való átszerződés olyan felkérés volt, amire nem tudtam nemet mondani. És nemcsak azért, mert fontos színházról van szó, hanem azért is, mert számomra értékes ember, Bakos-Kiss Gábor barátom kért fel. Ám soha nem leszek túl távol Erdélytől és az erdélyi színjátszástól, az fontos része az életemnek. Rendezőként most a Cooperával dolgozom az Országjáró Bánk című produkción, a következő munkám viszont már a győri társulattal, prózai színtéren zajlik majd: Ödön von Horváth A végítélet napja című drámáját állítom színpadra. Izgalommal nézek a közelgő munka elé, mert az eddigiektől teljesen eltérő módon ismerjük majd meg egymást a munkafolyamat közben.

Rendeztél Bukarestben és több más román
városban, de a Nemzetiben is. Ami pedig a műfajt illeti, szinte mindenbe
belekóstoltál már: úgy tűnik, mindenevő vagy.

Nemrég számoltam össze: ötven rendezésen vagyok túl. A kortárs operától a gyermekeknek szánt darabokig mindenben látok fantáziát. Rendeztem már operát az Erkelben, de Kolozsváron is. Kedvelem az operát; legutóbb augusztusban, a Kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operát vittük színre a Szentendrei Teátrum és a Coopera közös produkciójaként. Soha nem tudok hátradőlni. Amikor jól megy egy bemutató, már azon töröm a fejem, mi lesz a következő. Amúgy ha egy előadás egyszer jól ment, máskor rosszul is el tud sülni. Például azért, mert nem feszül meg az a csend, amit beterveztünk.

Előre megtervezed az előadások minden részletét vagy hagyod, hogy alakuljanak a próbákon?

Spontán módon sokkal maradandóbbat tudok alkotni, mint ezerszer átgondoltan. Előfordul, hogy százszor átgyúrok egy-egy jelenetet, de a végén lemondok az egészről, mert a megérzésem azt súgja: jobb, ha kihagyom. Ösztönlény vagyok. Remélem, sokáig megmarad az éberségem.

Sepsiszentgyörgyi barátaid mesélték, hogy a középiskolában kented-vágtad a mértant. Édesapád közismert és elismert építész, kézenfekvő lett volna, hogy a nyomdokaiba lépsz. Nem is volt ez tervben?

Féltem, hogy mindig csak az apám árnyékában maradnék, nem tudnék felnőni az ő színvonalára. Anyám fogorvos volt, ezért inkább az orvosi pályán gondolkodtam, emberéleteket akartam menteni. Aztán 14 éves koromban volt egy balesetem: majdnem belehaltam, hajszálon múlott az életem. És akkor megértettem, hogy nem föltétlenül az orvos menti meg az ember életét, sokkal inkább a szerencse, a sors. Mindenkinek végig kell járnia a maga útját. Akkoriban úgy tűnt, a művészetekben, alkotás közben tud az ember kilépni a saját életéből, hogy kívülről szemlélhesse önmagát. Erre volt szükségem, hát így került képbe a színház mint összművészeti forma.

Peter Brookot tartottam követendőnek. Ő úgy vélte, a színház legfontosabb eleme a színész, ezért úgy döntöttem, színész leszek. A budapesti Shakespeare Színművészeti Akadémiára iratkoztam be, de soha nem tudtam megelégedni azzal, hogy játszom a szerepemet: zavart, ha az előadásban valami nem volt hiteles vagy ha nem volt rendben a produkció eleje-vége. Már az első év után rájöttem, hogy hasznosabb lennék rendezőként. Elfuserált színész lettem volna, roppant nehéz munka. A fény, a zene, a füst, minden fölösleges, ha a színész nem hiteles. Mentálisan is hatalmas feladat, de még nagyobb kihívás a színész számára az, hogy estéről estére áthurcolja a szerepet a saját testén-lelkén. Minden porcikájával jelen kell lennie az előadásban, és nagy kérdés, hogy meddig lehet feszíteni a húrt: folyamatosan sérülés nélkül más-más emberré alakulni.

Ehhez képest például Törőcsik Mari úgy tartotta: a színész csupán eszköz, az előadás a rendezőé…

Valóban nem mindegy, ki hozza ki a színészből a karaktert.

És mi van akkor, ha olyan színésszel van
dolgod, akiből lehetetlen kihozni a figurát?

Fiatalabb koromban úgy gondoltam, hogy van jó és van rossz színész. Ma úgy látom: vannak a színészek és vannak azok, akiknek terhet jelent megmutatni önmagukat. Ha valakiben megvan a vágy, hogy bepillantást engedjen önmagába, akkor csak idő kérdése, hogy a teste segítségével meg is mutassa mélyebb önmagát. Nyilván roppant fontos a szereposztás, mert ha az rossz, akkor már csak megmenteni lehet az előadást. Rendezőként mindig a csapatban, a baráti kommunikációban hittem. Az nehezebb, mint diktátornak lenni.

A csapat mozgásban tart. Szeretem, ha egy hadseregnyi ember van körülöttem. Fociztam, kézilabdáztam, zenekarokban játszottam, és közben mindig az jelentett számomra kihívást, hogy a legjobbat hozzuk ki egymásból. Ha van egy csapatom, akkor már csak a megfelelő kommunikációra van szükségem, és meg tudom szabni, milyen legyen a hangulat, hogyan osszuk be az időt, merre haladjunk. És ha jól tudom forgatni, akkor egyben lesz a csapat, őszinték lehetünk egymással. Az őszinteség kegyetlen, nagyon tud fájni, de amikor baráti hangnemben osztjuk meg egymással a véleményünket, akkor a kritika eredményes lesz, és a próbafolyamat sem tűnik munkának. Ezt még Cătălina Buzoianutól tanultam a színiakadémiás évem alatt.

Hogyan kerültél kapcsolatba olyan fiatalon a
román színjátszás egyik legmeghatározóbb rendezőjével? Egyáltalán mikor, hol
tanultál meg románul? Gyermekkorod helyszínei: Barót, Sepsiszentgyörgy nem a
legalkalmasabb közeg a román nyelv alapos elsajátítására...  

A középiskola legelső trimeszterében megbuktam románból. Akkor apám azt mondta: „Nem szégyenkezünk; most azonnal felülsz a vonatra, lemész a barátommal Bukarestbe, és megtanulsz románul.” A „barát” azt kérdezte tőlem, mi érdekel. Mondtam, a színjátszás. Elvitt a Podul egyetemi színházba, a Padlásszínházba, és azt mondta, csak üljek és figyeljek. Próbált a csapat, Cătălin Naum foglalkozott akkor a felvételire készülőkkel. Éppen hiányzott a világosító, én meg beálltam a helyére, és onnantól közéjük tartoztam. Már abban az évben velük szilvesztereztem, és közben úgy tanultam meg románul, hogy észre sem vettem. De akkoriban nekünk, székelyeknek még az volt a fejünkben, hogy Magyarország, azon belül Budapest az atyaúristenség központja, oda kell menni tanulni. Ezért a Shakespeare Színművészeti Akadémiára jelentkeztem.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg Bukarestben azonnal barátokra leltem, addig a magyar fővárosban idegennek éreztem magam, nem sikerült őszinte kapcsolatokat kiépítenem. Ezzel egy időben az is megfogalmazódott bennem, hogy az orosz iskola, a román színház alapja sokkal közelebb áll az egyéniségemhez, mint a magyar színház letisztult formái.

Aztán egyszer érkezett a hír, hogy Cătălina Buzoianu rendezni fog a Bárkában, és szüksége van fordítóra, asszisztensre. Én lettem az. Lenyűgözött, ahogyan Buzoianu dolgozott. Akkor döntöttem el, hogy hagyom a színit, átmegyek Bukarestbe, és felvételizem rendezői szakra: ott akartam felnőni, a román színházcsinálók között. Később, a mesteris éveimben volt szerencsém újra asszisztálni Buzoianu mellett; éppen a Faustot rendezte. Példaértékű volt számomra, hogy mekkora alázattal dolgozott, kommunikált a színészekkel. Keveset lehettem mellette, de az az idő meghatározta az életemet.

Részese lehettél a világhírű Silviu Purcărete
grandiózus Faustja próbáinak is. Az előadást 2007-ben mutatták be
Szebenben, egy gyár épületében, és azóta is folyamatosan játsszák. Hogyan
kerültél kapcsolatba a rendezővel? 

Egy színházi találkozó szünetében ebédelt Bukarestben, én pedig odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy most fejeztem be az egyetemet, nehéz ebben a világban felnézni valakire, követni valakit. Én őt választottam, asszisztálhatnék-e mellette? Azt kérdezte: milyen nap van ma? Mondtam, kedd. Na, azt mondja, pénteken kezdem a Faustot Szebenben, gyere le. És pénteken ott voltam.

Ilyen egyszerű?

Igen. Ötödéves voltam, életemben először
találkoztam vele, hiszen addig Franciaországban élt. De tudtam, hogy mit akarok
elérni. 

Már akkor is volt rálátásod a két nemzet
színházi kultúrájára. Miben hasonlítanak és miben különböznek a román és a
magyar színházi hagyományok?

Sokban különbözik a két társadalom, így a színházak esztétikája is másképpen alakult. A románból például hiányoznak a zenés színházi hagyományok, a magyarban viszont nagyon erősek. A román talán életszagúbb, az ő rendezőik elementárisabb eszközökkel élnek. Úgy gondolom, azért erős a román színjátszás, mert van egy Caragialéjuk (Ion Luca Caragiale drámaíró – a szerk.). Az általa kreált miliőnek nincs eleganciája: abban sár van, lúdtoll, foghíjas emberek, nihil.

A magyarban nem találsz neki megfelelőt. Madách egészen más. Caragiale olyan dramaturg, akinek a nyelvezetére, a túlzásaira épül az egész román színjátszás, azokból születtek Ionesco drámái is. Annyira autentikusak a szövegei, hogy nem is igazán lehet őket más nyelvre lefordítani. A románok Shakespeare-t és Csehovot is Caragialéhoz mérve olvassák, értelmezik. Nehéz a román és a magyar színházat összehasonlítani, de az biztos, hogy hozzám közelebb áll a román. Az erdélyi színjátszás ötvözi a kettőt, ettől zseniális.

Ha jól számolom, Matei Visniec kortárs román drámaírónak öt darabját rendezted már. Ő a nagy kedvenc?

Ebben a szakmában kevés a szövetséges, de Visniecben partnerre találtam: úgy egyengeti az utamat, mintha az atyám lenne. Megtanította, hogyan tud egy kis társulat felkerülni Európa színházi palettájára. Neki köszönhetően jutottunk be a székelyudvarhelyi színházzal (Tomcsa Sándor Színház – a szerk.) a POSZT-ra, neki tulajdonítható, hogy Kisinyovban, majd a Nemzetiben játszhattunk, hogy bejártuk Kelet-Európát. Azt is neki köszönhetem, hogy két éven át turnéztattuk a Migránsoook-előadást (a Migránsoook, avagy túlsúlyban a bárkánk című előadás – a szerk.).

A párommal, Bereczki Ágota dramaturggal közösen dolgoztunk ezen az aktuális kérdéseket feszegető produkción, a magyar szöveget és annak dramaturgiai változtatásait ő jegyzi. Visniec élesen beszél napjaink nagy problémáiról, de nem foglal állást, csak tényszerűen megállapítja, hogy fel kell készülnünk az újkori honfoglalásra, mert ez a folyamat nem fog egyhamar lezárulni. Ő ragaszkodik azokhoz, akik értik a darabjait, ezért már arra is felkért, hogy az Egyesült Államokban rendezzek vele, de vissza kellett utasítanom, mert éppen akkor született a legkisebb fiam.

Busásan kárpótolt a sors: a székelyudvarhelyi
társulattal megnyertétek a Román Színházi Szövetség, az UNITER díját: a Rövidek című produkció lett 2020
legjobb televíziós előadása. Emlékszem, meglepetésként ért a díj...

A járvány idején Beckett legkevésbé ismert drámáival kísérleteztünk filmes műfajban, a Székelyföldi Stúdióval közösen dolgoztuk fel őket. Soha nem gondoltam volna, hogy díjra érdemes. Jó érzés, hogy ez a kicsi, önkormányzati finanszírozású társulat már második éve szerepel az UNITER jelölései között, nagyot léptünk előre.

A legkisebb fiad már a
harmadik gyermeked. Bírod a tempót?

Rengeteget köszönhetek a gyermekeimnek. Tulajdonképpen azóta ível felfelé a karrierem, amióta ők megvannak. Koncentráltnak kell lennie annak az időnek, amit nem velük, hanem a színházzal töltök. Korábban állandóan pörögtem, nem bírtam leállni, éjszakáztam, érzelmileg instabilan jöttem-mentem a világban; nem volt se magánéletem, se nyugalmam. De a gyermekek rendbe szedték az életemet. Vége a nyughatatlanságnak. Megtanultam, mi a rend, és eredményesebben dolgozom, mert tudom, hogy ők várnak otthon.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László