Szűcs Dóra: Szivarfüst és vanília
Athenaeum Kiadó, 2024
320 oldal, 4599 Ft
A közvélekedés szerint Leni Riefenstahl Az akarat diadalával és az Olimpiával tette le filmtörténeti névjegyét, de vannak filmtörténészek, akik hasonlóan fontosnak tartják első játékfilmjét, a Kék fényt, amelynek létrejöttében forgatókönyvíróként és társrendezőként komoly szerepe volt Balázs Bélának. Szűcs Dóra a magánéleti szálra, kettejük kapcsolatára koncentrál, amelyhez a hátteret az 1931-es, egyre fasizálódó és az 1938. őszi, nácizmustól már átjárt Berlin, illetve 1938 telének sztálini terrortól megfélemlített Moszkvája adja, mellékszereplői közt ugyanúgy feltűnnek közeli családtagok, a kor filmesei, mint háztartási nevek, Brecht, Kun Béla, Berija és Goebbels, a történelmi koloritot pedig irodalom- és filmtörténeti adalékok színezik tovább. Fejezetről fejezetre változik a helyszín, sokszor bekezdésről bekezdésre a nézőpont, a fókusz ide-oda csúszik, hol szűkül, hol tágul a perspektíva. A regény hősei egy pályakezdő nő és egy befutott férfi, akik történetesen ugyanarra a művészeti ágra tették fel életüket, ám szerelmükbe, a lelkileg-testileg önfeledt és egymást szellemileg inspiráló intimitásba egyre inkább bekúszik a politika. De nem az rombolja szét a szépen alakuló románcot. A két dudás nem férne meg ugyanabban az ideológiai csárdában sem. Nehéz drukkolni nekik, mert rettentő önzőek, igazi hitük csak saját nagyságukban van. Sodródni velük lehetetlen, mert folyton azon jár az olvasó agya, hogy az elvekhez hű vagy a tisztán opportunista önérvényesülést lehet-e inkább megbocsátani, úgyhogy marad a cinéphil ínyenckedés. Nyolctételes felhasznált irodalom alapján készült a regény, köztük vannak Balázs Béla szépirodalmi és filmszakmai művei, naplója és Leni Riefenstahl inkább önigazoló, mint önreflexív Emlékeim: 1902–1945 című önéletrajza. Az ezekből összeálló kép egyszerre hiteles és fikciós, az ismeretlen részleteket a kor és a párkapcsolat dinamikájából kitöltő, amolyan újrafogalmazott életrajz. A regény filmre kívánkozik, mert a szürkéket és a kékeket a kép adná vissza, bár akkor egy nagyon fontos rétege, a várost, teret, helyzetet, embert megérzékítő illatok elvesznének.
Benedek Miklós–Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós
Corvina Kiadó, 2024
352 oldal, 4990 Ft
Benedek Miklós elmesélte életét Vajda Katalinnak, a gyakorlott dramaturg-író pedig – nyomtatásban is jelzetten – stílszerűen színházi formát választott a közzétételhez: egy olyan szövegkönyvet olvasunk, amelyben a „főszerző” saját drámájának főszereplőjeként lép elénk. Benedek Miklós helyenként büszkeségeket sorol, máshol csalódásokat vagy hiányokat. Nem köntörfalaz sem emberi, sem szakmai, sem a magát, sem másokat illető kudarcai tekintetében. Mindent és mindenkit megnevez, nem maszatol, nem udvariaskodik. Tüskéket piszkálva meg sebeket tépve perel a korral és a kortársakkal, a kollégákkal és a kritikusokkal, szakmájával és a politikával, és gyakorlatilag nincs olyan történet, amelynek ne lenne keserű a lezárása. És eközben Benedek szavaiból mégis megépül egy eltűnt, Árkádia-szerű színház-Budapest emlékműve. Akiket citál, egyre kevesebbeknek ismert nevek, ahová visz, már nem létező helyek, a morál, amit számon kér szakmáján, rég kiveszett. „Nem tudom, mi érdekli az olvasót, miről beszélgethetnénk még.! Egy színész élete az élete” – veti oda nagyjából a terjedelem kétharmadánál. Még van egynegyed, amíg a színház a kulissza, a kisebb-nagyobb súllyal feltűnő epizodisták mind a szűkebb és tágabb értelemben vett szakmából érkeznek, a vendégszövegek jórészt szeretett szerzőktől származó idézetek vagy eljátszott darabok releváns részletei. Aztán megváltozik a hangnem. A visszatekintésből emlékezés lesz, a beszélő egyszerre lágyul el és keményedik meg. A kérlelhetetlen kinyilatkoztatás vallomásos gyónássá alakul, amint feleségéről, fiairól, unokáiról kezd beszélni. Emberi, férji, apai gyarlóságait, gyengeségeit nem hallgatja el, nem mentegeti hibáit, és az olvasó megérezheti, milyen feldolgozhatatlan fájdalommal jár, ha egy szülő elveszti a gyerekét. Megrendítő a szókimondó, őszinte, önboncoló vallomás, ez a sors-, színház- és kortörténet, amely érzékelhetően nem jöhetett volna létre mással, csak egy régi barát és szakmai harcostárs társszerzőségével.
Balogh László–Szabó Erik: Dr. Lala. A gyermeklélek gyógyítója
Athenaeum Kiadó, 2024
208 oldal, 4999 Ft
Színész bárki lehet, de bohóc nem – hívta fel nem egyszer hősünk, az akkor még artistaképzős növendék Balogh Lajos figyelmét az általa ikonnak tekintett Stefi bohóc. A bohóc ugyanis nem szerepet játszik, hanem önmagát adja, a maga személyiségéből merít, és mindig a maga bőrét viszi a vásárra. Emiatt egy bohóc élete könyv formájában kizárólag egyes szám első személyben, monológként érvényes, a leírt kérdések óhatatlanul az alany és az olvasó közé állnának, és ugyanúgy távolítanának, már-már minősítenének vagy sugalmaznának, mint az egyes szám harmadik személyű igealakok. (Jár az elismerés és a tisztelet a társszerző Szabó Eriknek, aki az életmesét láthatatlanul és nagy empátiával lejegyezte.) Dr. Lala tehát elmondja a maga történetét, amely az ötvenes években kezdődik, első valódi emlékként kétéves korából, 1956-ból egy szovjet tankkal a budafoki ház udvaráról. Sodró lendülettel, sok részlettel és még több önreflexióval beszél útkereséséről, bohóccá és bohócdoktorrá válásáról, áttörésekről és megakadásokról, a pályát illető jó és rossz döntésekről. Az elhivatottságról, a jobbítás vágyáról meg a naivitásról, ami többször hitette el vele, a név garancia, amit már letettek az asztalra, az elég, és nem kell folyton hangoskodni, bizonygatni. És mindenek felett, talán legfontosabbként arról, hogy minden gyerekhez van kulcs, csak van, akihez nehezebb megtalálni. A hátteret ehhez néhány svájci hónapot leszámítva az elmúlt hetven év Magyarországa adja, mert az előtérben mindig a hivatás van. Annyira, hogy a kis sztorikból és nagy történetekből mindig valamiféle szakmai tanulság is kikerekedik, így a könyv egyszerre olvasható emberi és bohóci ars poeticaként.
Kis Annamária: Anna Margit
Holnap Kiadó, 2024
108 oldal, 4500 Ft
„Nagyságkám, kegyednek festék folyik az ereiben” – jegyezte meg Anna Margitnak Vaszary János, akinek a magániskolájába járt. A festőnő ehhez a mondathoz hasonlóan mitizált egy 1937-es, Párizsban átélt gesztust, Chagall kézcsókját. „Életem első kézcsókja volt az. A múzsa csókja. Attól fogva tudom én művésznek magam.” Kis Annamária innen nézve kismonográfiája, onnan nézve nagyesszéje végigvezeti az olvasót Anna Margit életén és pályáján. Bemutatja az érvényesülés nehézségeit, azt, hogy milyen előítéletekkel kellett megküzdeni (például nőművészként, egészen attól kezdve, hogy csupán festőfeleségnek tekintették), hogyan élte meg a mellőzöttséget, milyen változáson ment keresztül művészete a hallgatás éveiben, hogyan léphetett ki fokozatosan a tiltott státuszból, mit jelentett 1968-as Ernst múzeumbeli önálló, áttörésnek tekinthető kiállítása, milyen témák foglalkoztatták a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években. Közérthető, klasszikus ismeretterjesztő stílusban tárgyalja azt a sokféle hatást, amely az életmű stílus-, téma- és motívumkincs-változásaiban egyaránt felfedezhető, hangsúlyossá téve a más művészekhez és művészcsoportokhoz való közvetlen vagy nem tudatos kapcsolódásokat is, természetesen kiemelten kezelve Ámos Imrét. Az öt egységre osztott könyv erénye a képanyag, illetve a szürke alnyomattal elválasztott Ámos Imre-naplórészletek, értelmező, szócikkszerű szövegek és rövid műelemzések. Szeptember 1-ig tart nyitva a Magyar Nemzeti Galériában Anna Margit életmű-kiállítása, A bábu megszólal.A látogatás előtt és/vagy után mindenképp érdemes fellapozni a könyvet.
Martos Gábor: A műkereskedelem legjei. Árverési csúcsok 1701-től napjainkig
Typotex Kiadó, 2024
220 oldal, 5900 Ft
Ez a történet is úgy kezdődik, hogy már a régi rómaiak, sőt még előttük, a görögök…, ugyanis mint az a bevezetőből kiderül, az első árverésről szóló adat Kr. e. 500-ból való, az első művészeti aukciót pedig Kr. e. 146-ban tartották. Mindezek ellenére mégis 1701. április 20. a korszakhatár, egy amszterdami árverés, az első olyan nyilvános műkereskedelmi adásvétel, amelyen rekordösszeget ért a műtárgy, jelesül egy festmény. Gerrit Dou képének az árát és a címét ismerjük, de hogy pontosan ki és kitől vette meg, fogalmunk sincs. Azt, hogy pontosan hogyan nézett ki a Szobabelső asszonnyal és gyermekkel, csak azért tudjuk, mert készült róla másolat, az eredeti ugyanis megsemmisült. Innen indul tehát a nyilvános árveréseken és néhány esetben magánüzletekben, gyűjtők, kereskedők, galériák, közgyűjtemények tranzakcióiban felállított rekordok jó három évszázados története, amelyek listájára összesen 40 festmény és 1 szobor került pontos adatokkal. Azon talán nem lepődünk meg, hogy öt tétellel szerepel a rangsorban Van Gogh, néggyel Rubens, de ugyanígy négyszer találkozunk a már szóba hozott Gerrit Douval. A festő kortársai számára a holland aranykor legnagyobb sztárjai közé tartozott, ma viszont a szakembereken kívül gyaníthatóan csak a lexikális tudásra fókuszáló műveltségi vetélkedők törzsjátékosai ismerik a nevét. A kötetből egyebek mellett kiderül, mikor rögzítette először kamera a világcsúcsnak számító leütést, melyik árverésen volt kötelező a black tie, vagy épp kik voltak azok a műkerereskedők, akiknek a nevéhez rekordüzletek köthetők. Már csak az ilyen niche adatokért (vagy ha tetszik: ínyencségekért) is érdemes kézbe venni Martos Gábor könyvét, amely művészettörténeti és gazdasági érdeklődéssel is élvezetes olvasmány. Gazdag a képillusztráció, a kötet azonban nem album, ezért aki a színekre kíváncsi, mindenképp nyitott internetes böngészővel olvassa.
