Bulgakov A Mester és Margarita című regénye máig tartó sikerét vélhetően annak köszönheti, hogy egyszerre nyújtja az olvasónak a világirodalom egyik legszebb szerelmi történetét, egy finoman kidolgozott szatírát a sztálini Szovjetunióról (és a kommunista diktatúrákról általában), valamint egy sajátos keresztény teológiát. E teológiát mély Krisztushit hatja át; ugyanakkor Bulgakov a passiót a négy kánoni evangéliumtól és az apostoli hagyományban ismertektől eltérően tárgyalja, vagyis elrugaszkodik az ortodox és a nyugati teológiától is.
A történet az olvasók számára is több megközelítést kínál - és ugyanez vonatkozik a művet adaptáló színpadi és filmrendezőkre. A regény Bulgakov halála után huszonhat évvel, 1966-67-ben a Moszkva folyóiratban jelent meg először, ám akkor még cenzúrázva. Az első teljes szöveg 1969-ben Frankfurtban látott napvilágot. Először 1971-ben Andrzej Wajda adaptálta televízióra, de csak a Krisztus-Pilátus vonulatot. 1972-ben Aleksandar Petrovic készített egy 93 perces változatot olasz-jugoszláv koprodukcióban Ugo Tognazzival, Alain Cunyvel, Ennio Morricone zenéjével.
1988-ban ismét a lengyelek foglalkoztak a témával: Maciek Wojtyszko szép, légies és - először a filmtörténetben - szinte teljes egészében szöveghű adaptációval állt elő. 1994-ben az orosz Jurij Kara leforgatta az első orosz sorozatot, ám ez a változat soha nem került a közönség elé. Elem Klimov hollywoodi szuperprodukciót készített volna A Mester és Margaritából, ám ez a vállalkozás csődöt mondott.
Vlagyimir Bortko sorozata, amelyet 2005 decemberében mutattak be az orosz állami televízióban, igazi áttörést hozott. A felmérések szerint a nézők hatvan százaléka volt kíváncsi a hazai gyártású sorozatra - ekkora sikert legutóbb A tavasz tizenhét pillanata vetítésén tapasztaltak 1973-ban. Bortkóról tudjuk, hogy az irodalom televíziós adaptációjában és a kortárs Oroszország mindennapjainak ábrázolásában egyaránt kiváló, hiszen ő jegyzi a Félkegyelmű (2003) és a Pétervári banditák (2000-től) sorozatot is (mindkettőt vetítette a Duna Televízió). De mitől jó az ő A Mester és Margaritája?
Először is attól, hogy "fogást talált" Bulgakov történetén. Jó érzékkel csak annyira rángatja a sztálinizmus "döglött oroszlánjának" bajszát, amennyire azt ennyi év után rángatni érdemes. Fontosabbnak tartja a vallási és a szerelmi szálat, és a találkozási pontokra rálelvén jól mozgatja mindegyiket. A történet lényege ugyanis az, ahogyan Krisztus, Pilátus, a Mester, Margarita és Woland létezése összekapcsolódik. Bulgakov teológiai értelmezése éppen ettől válik személyessé és ezért tér el a keresztény közösség hitétől. Az ő olvasatában ugyanis a sátán bizonyos értelemben Krisztus szolgálatában áll: azért jelenik meg a Krisztus-tagadó a Szovjetunió fővárosában, hogy kísértésbe ejtse Moszkva lakóit, és nevetségessé tegye új hitüket, a tudományosnak nevezett ateizmust, és az erkölcstelenséget, amit eredményez. Ám ez csak mellékes tevékenység, csak a háttér.
Mert a Woland néven bemutatkozó gonosz elsősorban azért van itt, hogy általa beteljesedjék a szerelmesek és Poncius Pilátus személyes megváltása. Kiválasztja Margaritát, aki a próbákat kiállva megválthatja a Mestert. A szerelmesek elnyerik az örök boldogságot, a Mester pedig megkapja a felhatalmazást, hogy feloldozza regényalakját, Poncius Pilátust. És ezzel egy - emberi időszámítás szerint - kétezer éves történet ér véget. A Mester és Margarita Krisztus békéjének eszközévé vált, a Megváltó az ő sorsukon keresztül nyilatkoztatja ki újra, hogy van megbocsátás - még annak is, aki őt a halálba küldte. Bulgakov így fogalmazza meg újra, amit a teológusok annyiszor leírtak: Krisztus kereszthalála nem véletlen, és nem is Júdás vagy a zsidók vagy Poncius Pilátus műve: isteni akarat következménye, a megváltás eszköze.
A Bortko-féle rendezés sikerének másik oka, hogy ez a tízrészes sorozat ízig-vérig orosz. Magától értetődően, természetesen orosz. A korábbi feldolgozásokban - elsősorban Wojtyszko munkájára gondolok - a karakterek az oroszok, még inkább a szovjet emberek karikatúrái lettek, ami lengyel nézőpontból talán érthető, de félreviheti a filmet. Bortko képsorain azonban tényleg minden orosz: az utcarészletek, a házak, a járművek, az arcok, a gesztusok. Fantasztikus látni például, ahogy a figurák vodkáznak és cigarettáznak: mindkettőt folyamatosan teszik, de nem úgy, mint amikor valaki eljátssza, ahogy egy "orosz" vodkázik és rágyújt, hanem magától értetődően, fesztelenül.
Az orosz rendező színészválasztása tökéletes. Bevallom, amíg nem láttam Alekszandr Galibin alakítását, nem értettem a Mester figuráját. A világirodalom legtutyimutyibb férfialakjának gondoltam; sejtelmem sem volt róla, vajon mit szerethet benne Margarita? Nos, Galibin egyszerre férfias, karakteres, ugyanakkor intellektuális és érzékeny játéka megmutatta, hogy a Mester mindent egy lapra tett fel: a szerelemre. A Margarita iránt érzett szerelme készteti arra, hogy elégesse a Pilátusról írott regény kéziratát, hiszen így véget vethet a saját vívódásának és üldöztetésének (persze, a felismerés elkésett). Ugyancsak szerelme készteti arra is, hogy ne hagyja el szobáját az őrültek házában, sőt, ne is keresse kapcsolatot szerelmével. És Margarita éppen ezt szereti benne - az áldozathozatalt.
Bortko megtalálta Galibin méltó párját: Anna Kovalcsuk Margarita megformálásával nagyon magasra tette a lécet. Az a bizonyos "szláv melankólia" lengi körül, amikor először tűnik fel sötét, elegáns ruhájában, kezében a sárga virágokkal, és megkérdi a Mestert: "Tetszenek önnek a virágaim?" Amikor a férfi nemmel felel - és ebben a pillanatban a melankólia lenge függönyén túl föllobban a tűz -, habozás nélkül a földre hajítja a csokrot. A Mester felemeli, ő újra elhajítja, és szó nélkül a férfiba karol. És a jelenet nem teátrális, hanem természetes.
Magarita szerepe legalább annyira nehéz, mint amennyire hálás. Tulajdonképpen több Margaritát kell bemutatni, és mindegyiket meggyőzően. Anna Kovalcsuk alakításában már az alagsori lakás szeretetre méltó, szomorú szemű Margaritájának szájszegletében is ott reszket az a düh, amely a varázsbalzsam felkenése után féktelenül szabadul ki a törékeny nőből. Margarita rikácsoló, hahotázó boszorkányként eksztatikus repülése közben kalapáccsal veri szét Latunszkij kritikus lakását. A folyóparti jelenetben folytatódik a metamorfózis: Kovalcsuk meztelen Margaritája, aki immár királynőként viselkedik a teliholdkor összegyűlő mitológiai és démoni figurák között, olyan kemény nővé válik, hogy át is léphetne a pétervári gengszterek gőzfürdőzős-vodkázós-szerelmeskedős bacchanáliájába. A sátán bálján megint a régi Margaritát látjuk, akiben minden világossá válik, és hirtelen vissza akar találni oda, ahonnan ebbe az egészbe belement: az alagsori lakásba a Mester oldalán. Ahol aztán egy végtelenül boldog, szerelmes nő ébred fel a Mester pillantásától kísérve... Anna Kovalcsuk alakítása lehengerlő; még az Anna Kareninát is megnézném vele, pedig szerintem az tényleg az egyetemes irodalomtörténet legsületlenebb története közvetlenül a Téli rege után.
Oleg Baszilasvili ugyancsak nem könnyű feladatát nem rutinból oldja meg. Wolandjában az a hátborzongató, hogy semmi sátáni nincs benne (kivéve a záró két részt, amikor megkapja a szokásos vörössel bélelt fekete csuklyás köpenyt): egy karizmatikus érett férfi, egy don, aki "rendezi a család ügyeit". Félelmetes.
A legkevesebb játéktér talán a Pilátust alakító Kirill Lavrovnak jutott, akinek a bulgakovi szöveg - és így a rendezés - szerint egy hosszas vitadrámát kell végigbeszélnie. Ahogy az író sem a bibliai, gyorsan és keményen döntő Pilátust állította történetének középpontjába, a rendező is inkább egy vívódó, magára hagyott és szerencsétlen figurát játszat el Lavrovval (aki ezt maradéktalanul megoldja). Ne feledjük, Krisztus, Pilátus, Woland és a szerelmesek sorsa összekapcsolódik: Pilátus hosszas vívódás után mégis elítéli Krisztust. A Mester a regényével szeretné feloldozni Pilátust, de mindkettejük feloldozása csak Krisztus hatalmából lehetséges: a Mester engedélyt kap, hogy egyetlen mondattal befejezze regényét, és ezzel feloldozza a kétezer éve gyötrődő prokurátort.
Meg kell említeni Vlagyiszlav Galkin Hontalan Ivánját; az alakítás következetesen és finom árnyalatokkal halad a kor felületes, olcsó népszerűséget hajszoló álértelmiségijétől az őrületen át az újjászületett emberig. Alekszandr Abdulov Korovjovja kiváló humorérzékről és érett színészi képességekről tanúskodik. Szergej Bezrukov pedig valószínűleg a filmtörténet legszimpatikusabb Krisztus-alakítását nyújtja ebben a sorozatban: kölykös mosolya, huncut tekintete, amely a keresztre feszítés gyötrelmes óráit kivéve végigkíséri az alakítást, a kihallgatás alatt Krisztus emberi oldalát emeli ki. Ugyanez a tekintet és ugyanez a mosoly jelenik meg az arcán akkor is, amikor a történet legvégén a még mindig szorongó Pilátusnak kész akár megesküdni is, hogy kivégzése nem történt meg valójában. Krisztus, hogy megszabadítsa végre Pilátust a gyötrelmeitől, és hogy tanúságot tegyen irgalmáról: hazudik. Ez pedig már az isteni szeretet tanújele.
Bortko elsöprő filmfolyamot rendezett. A tíz részt határozott alkotói koncepció hatja át, amelyen néhány esetlenség sem tud rést ütni. Ilyenek a fölöslegesen bevágott archív utcai felvételek a harmincas évek Moszkvájáról, vagy a propagandafilmek részletei, amelyek ráadásul az utolsó két részben megsokasodnak. Ilyen a csökönyösen és kissé képregényszerűen a Mester arcára hulló holdsugár (itt hadd jegyezzem meg, hogy egy kitűnő íróbarátom szerint Bortko "képregényesre" rendezte ezt a sorozatot - talán igaza van). Ilyen a színes és a fekete-fehér jelenetek váltakozása. A koncepció láthatólag az volt, hogy a Krisztus-jeleneteknél, illetve az ördögi varázslatokat bemutató képsoroknál színesek a felvételek, a többi esetben fekete-fehérek, pontosabban barnásak, mint a régi fotók és filmek. Ezt a periodicitást azonban nem sikerült konzekvensen végigvinni. És végül ilyen, amikor Pilátus elkéri Lévi Mátétól a pergament, és balról jobbra kezdi el olvasni.
Bortko zseniálisan alkalmazza a legegyszerűbb filmes trükköket. A tűzgyújtási jelenetek, a repülés a boszorkányéjen, a fekete lovasok égi vágtatása mind a legszimplább blue box technikával készült. Mégsem pénztelenségről vagy rendezői-trükkmesteri bénázásról árulkodnak: természetesek és hatásosak.
Mindent egybevetve: tényleg azt kaptuk, amit az előzetesek ígértek. Remek, tehetséges tíz részt, a világ egyik legjobb regényének eddig legsikerültebb adaptációját. Reméljük, hogy a Duna TV ismétel, és hogy idővel DVD-n is megjelentetik.
