Ötévesen azt mondtam: „kojojatúr” leszek

Hogyan fogadta, hogy a Halhatatlanok Társulatának tagja lett?

Nem álmodtam erről; tudtam, hogy nagy megtiszteltetés. Csaba bátyám már 2013-ban megkapta. Különleges, hogy a szakmai kuratórium jelölése után a négy opera-énekesnő közül a közönség szavazata dönti el, hogy ki legyen a két díjazott. Ültem a tévé előtt, és a szó szoros értelmében rosszul voltam, hogy vajon tényleg megválasztanak-e.

Vezetőségi tag vagyok a Magyarnóta Szerzők és Énekesek Országos Egyesületében, ezért különösen nagy öröm számomra, hogy azóta már átvehettem egy másik kitüntetést is: a Béres Ferenc-díjat. Ez az elismerés talán annak is köszönhető, hogy a pandémia idején énekiskola-videókat készítettem nótaénekesek számára: hatvan-hetven énekórám van fenn a YouTube-on. Több neves kolléga, köztük Budai Lívia világhírű mezzoszoprán énekesnő – akivel együtt jártunk a Zeneakadémiára, közel ötvenéves barátság fűz össze bennünket – felhívott, és azt mondta, ha neki ezt fiatalkorában így elmagyarázzák, hamarabb rátalált volna az igazi, könnyű éneklésre.

Mikor volt az utolsó előadása az Operaházban?

2009-ben jubiláltam a harmincötödik évemet, azután tettem le a lantot. A jubileumi előadás a Figaro házassága volt, Marcellinát játszottam benne. A negyvenediket a Fészek Klubban tartottam meg, a negyvenötödiket pedig a Duna Palotában. Már készülök az ötvenedikre: ha Isten is úgy akarja, a Festetics-palotában ünneplek majd a tanítványaimmal.

Sok tanítványa van?

Ma már csak félállásban tanítok: öt növendékem van a Weiner Leó Katolikus Konzervatóriumban. Nem is nagyon szeretnék ennél többet vállalni, mert a férjem igényli, hogy többet legyek otthon. Emellett azonban más, különböző életkorú énekeseket is tanítok, akik segítséget kérnek tőlem. Sajnos az énektanítás elég rossz állapotban van Magyarországon; annyi badarságot hordanak össze az énektanárok, hogy Dunát lehetne rekeszteni vele.

Élvezem a tanítást; különösképpen a tehetséges diákokkal. De gyakran még azoknak is tudok „hangot csinálni”, akiknek azelőtt nem volt. Mondhatni hangdoktor lettem.

Lehetséges, hogy emiatt olyan csengő a hangja, akár egy huszonéves lányé?

Persze! Ugyanott beszélek, ahol éneklek. A zeneakadémiai tanárom szinte csak annyit mondott az énekórán: „Tedd a fejedbe a hangot, és támaszd meg!” Ezért kénytelen voltam magamnak kikísérletezni, hogyan kell énekelni. Eleinte hétfőtől szerdáig gyakoroltam, és csütörtökön pihentem, mert addigra már nem volt hangom. Ma sokkal könnyebb az énekeseknek, mert rengeteg oktatóvideót találnak az interneten. Bár annyi a félrevezető információ, hogy ez veszélyeket is rejt magában.

A családjában sok a zenész: Csaba bátyja neves bariton, Huba pedig kitűnő zongorista volt.

Két oldalról örököltük a zenei tehetséget. Kolozsváron élő apai nagymamám gyönyörűen énekelt. Az 1920-as években édesapámmal több koncerten is énekelt, megvannak még az ezekről írt kritikák. Az anyai dédnagyapám pedig kántor volt. Édesapám tanult énekelni, csodálatos hangja volt, de nem sikerült zenei pályájára kerülnie. Erősen belénk plántálta, szorgalmazta, hogy énekesek legyünk. Volt egy jó kis pianínónk – a szüleim telket adtak el, hogy megvehessék nekünk. Huba bátyám egész nap zongorázott, mi Csabával pedig énekeltünk. Emlékszem, egyszer apukám Hubát is megpróbálta rávenni az éneklésre, és azt magyarázta neki, hogyan kell a hangot „befedni”. Mire Huba kirohant a konyhába, és behozott egy fedőt. Igazi bohém és fantasztikus tehetség volt. Bármit lejátszott zongorán, hallás után is. Majdnem harminc éven át külföldön muzsikált. Nemrég veszítettük el.

A szüleik büszkék lehettek…

Hallatlan nagy öröm volt számukra, hogy mindhárman művészek lettünk.

Melyek voltak pályája legfontosabb mérföldkövei, pillanatai?

1974-ben végeztem a Zeneakadémián, és rögtön szép szerepeket kaptam az Operaházban. Nagyon sok A varázsfuvola-előadásban játszottam Papagenát. Akkoriban voltak a nagy tévés szerepléseim is. Talán a legismertebb közülük az 1976-ban készült A sevillai borbély Szinetár Miklós rendezésében, az volt az első magyar operafilm, amelyben a képet és a hangot egyszerre rögzítették. Sokat énekeltem a Hilton Dominikánus udvarának operaelőadásain és a Margitszigeten is: 1980-ban mutattuk be A víg özvegyet. 1980 márciusában született a fiam, és júniusban már cigánykerekeztem. 1993-ban kezdtem tanítani a Weiner Leó Konzervatóriumban. A spanyol Adela Milán Vela, aki a növendékem volt, többször is meghívott Spanyolországba koncertezni. Megesett, hogy egy komplett zarzuelát (népi daljáték – a szerk.) elénekeltem náluk, és 15 éven át mesterkurzusokat is tartottam a barcelonai Sabadell és a Mollet de Vallès-i konzervatóriumban.

Sok operagálán és „szeretethaknin” (külföldön élő magyaroknak rendezett koncert – a szerk.) vettem részt, sokat turnéztam. Hála Istennek mindig volt feladatom. Ha az Operaházban éppen nem volt új szerepem, akkor máshol énekeltem. De volt olyan operai hetem, amikor három operába álltam be: a Poppea megkoronázásába, A csengőbe és az Álarcosbálba, zenekari próba nélkül. Volt egy emlékezetes beugrásom: kedden délután szóltak (este Donizetti Szerelmi bájitalában Adinát énekeltem), hogy másnap ugorjak be Norinaként a Don Pasqualéba. Lehet, hogy sosem kaptam volna meg azt a szerepet, ha akkor nem vállalom el. Iszonyú bátor voltam! És persze jól jött, hogy a Zeneakadémián megtanultam a teljes Don Pasqualét. Akkoriban munkásszállókra jártunk operát játszani (Sass Sylvia édesapja kísért bennünket zongorán), és ott már énekeltem belőle részleteket. A munkások nem is tudták, hogy operát néznek, de rettentően élvezték!

Izgulós volt?

A premierek előtt igen, de amint kiléptem a színpadra, rögtön elmúlt a lámpaláz. Talán a Hoffmann meséiben, 1980-ban izgultam legjobban. Az volt életem legnehezebb szakasza. Sajnos a kisfiam, Levente rossz alvó, sírós kisbaba volt, emiatt éjjelente alig aludtam. Nagyon kimerültem, és úgy éreztem, nem tudok énekelni. A hangon sajnálatos módon minden nyomot hagy, legfőképp a fáradtság. Lehoczky Éva kolléganőm segített: elvitt Kapitánffy Magda énektanárnőhöz, akinek nagyon sokat köszönhetek. Mindennap énekórám volt vele, és szép lassan a lelkemet és a hangomat is helyrerakta. Éppen abban az időszakban énekeltem a legnehezebb, legfontosabb szerepeimet: Gara Máriát, Olympiát. Nem is tudom, hogyan, miből tudtam annyi energiát mozgósítani, hogy képes voltam őket játszani. 1987-ben megoperálták a strúmámat, valószínűleg az is hozzájárult a problémáimhoz. Talán a mai napig az a legfontosabb, hogy fellépések előtt kialudjam magam.

Mi a legnehezebb ezen a pályán?

Mindegyik szerepemet nagyon élveztem – kivéve az Olympiát. Olympia ugyanis érzelemmentes baba, én pedig szeretek érzelmekkel dolgozni. A szerepeim többsége olyan volt, hogy át tudtam őket élni. Könnyen belebújtam a karakterek bőrébe, és élvezettel játszottam. Az operaéneklés életforma. Sokan gondolják, hogy könnyű pálya, pedig rengeteg gyakorlás, munka áll a produkciók mögött. Szerencsére már a pályám elején is volt egyfajta bátor, magabiztos tudásom. Ezt veszítettem el, amikor megbetegedtem. Az énekléshez elengedhetetlen az énektanár által biztosított külső kontroll, ami biztonságot ad. Az éneklés minimum hatvan százaléka pedig pszichés. Ha valaki fél, nem biztos önmagában, nem lesz sikeres. Komoly tudás és önbizalom szükséges ahhoz, hogy az énekes színpadra álljon; rá kell bíznia magát az idegrendszerére, az izmaira. Sokszor énekeltem betegen is, egy bizonyos szint alá mégsem ment az éneklésem soha, pedig bravúros koloratúrszerepeim voltak. Büszke vagyok rá, hogy szoprán létemre 35 évig énekeltem az Operában. A biztos tudást nehéz megszerezni. Én nem bel cantót tanítok, hanem azt, hogyan kell időtállóan énekelni. Ennek köszönhetem, hogy ötven éve énekelek és a mai napig sokat koncertezem. Ha annak idején Lehoczky Éva nem fogja meg a kezem, akkor nem biztos, hogy most így beszélnék, énekelnék. Az egyik legfőbb kritikusom az édesanyám volt. Mindennap az ő Szent István körúti lakásában gyakoroltam és tanítottam. Ő mindent észrevett a hangomon. Épp tegnap beszéltem Csaba bátyámmal, hogy milyen jó lenne úgy és olyan sokáig élni, mint ő – 96 évesen ment el, és szinte az utolsó napig egészséges volt. II. János Pál pápa egy szombati napon hunyt el, és édesanyám erről értesülve ezt mondta: „Megyek a pápa után.” Aztán négy nap múlva tényleg itt hagyott bennünket.

Mire a legbüszkébb az életében?

A házasságomra és a fiamra, Leventére.

Ha újrakezdené, akkor is operaénekes lenne?

Csakis! Csodás, felemelő érzés volt az Operaház színpadán állni. Nekem sosem munka vagy feladat volt az éneklés, sokkal inkább hobbi. Nem vagyok tapsrajongó, de amikor egy-egy áriám után kitört a taps, gyakran felsóhajtottam – elmondhatatlanul jólesett a közönség szeretete. Ötévesen raccsolva azt mondtam: „kojojatúr” leszek. Sikerült. Kell ennél több?

Portréfotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu