Valamelyik visszaemlékező írásodban megemlíted, hogy tízéves korodban odaálltál az anyukád elé, és kijelentetted, hogy költő leszel. Milyen élmények előzték meg azt a pillanatot?
Sejtettem, hogy a József Attila-díj kapcsán most sok olyasmire irányul majd kérdés és figyelem, amire nem lehet előre elég jól felkészülni, mint például a kora gyermekkorom és a származásom, a családom. Hogy honnan jövök, és ki vagyok valójában. Mivel erre nem lehet néhány mondatban jól válaszolni, írtam egy beszédet, aminek az a címe: Egy meg nem tartott beszéd a József Attila-díj átvétele kapcsán.
Most inkább olyanokat mesélek el, amiket abban nem. Például, hogy az első tíz év az életemben minden viszontagság ellenére – már ami anyám és apám válását, az új családot, a szegénységet jelenti – nagyon is boldog volt. A költészet megjelenéséig belső kozmoszban éltem, és ez a belső kozmosz most is megvan. Minden írásom ebből a kisgyermek által megőrzött és megvédett világból származik. Hordozok magamban tehát egy teljes kozmoszt, mint minden ember, és ez az első tíz évben alakul ki. Mielőtt költő lettem, ez a kozmosz jött létre, amiben a játéknak, a képzeletnek, a varázslatnak, a nyelvnek, a mesének, a versnek központi szerepe volt. Ez nagyrészt édesanyámnak köszönhető, aki óvónő volt, és engedte, hogy gyerekek legyünk, és ezt a belső kozmoszunkat megismerjük, alakítsuk, megéljük.
Egyetem előtt tejipari technikusnak tanultál. Ez kényszerűségből alakult így?
Igen. Rossz tanuló voltam. Ötös és egyes. Nem szerettem az iskolákat, a feszített tanrendet, nem szerettem, ami kötelező, és mivel egészen korán és világosan tudtam, mi érdekel, nagyon sok mindent feleslegesnek tartottam. Ebben tévedtem. Ebben is. Így aztán felnőttként sok mindent újra meg kellett tanulnom: például a rovarokról, a beporzókról. A természettudományokhoz egyébként mindig vonzódtam, csak hát költőként tekintettem rájuk, történeteket és költészetet láttam bennük, amit kevés tanárom értékelt. Egyébként örülök, hogy anyám rávett arra, hogy tanuljak szakmát, mielőtt egyetemre megyek. Nagyon is hasznosnak bizonyult. Sajnos volt iskolámat, a Csermajori Tejipari Technikumot bezárták, amivel szerintem kegyelemdöfést adtak a magyar sajtgyártásnak. Az a bentlakásos iskola egy erdő közepén állt, messze mindentől. Volt ott néhány igazán jó tanárom, és iskolai színpad is működött.
Többfelé is olvastam azt a kijelentésedet, hogy nem a zseniális költővé válás becsvágya fűt, hanem annak a szándéka, hogy ember lehess. Kifejtenéd, hogy mit értesz ezen?
Nem érdekel az, hogy zseniális költő legyek. Szerintem nem is vagyok az. Szeretek írni, történeteket, problémákat, érzéseket, szenvedélyeket, drámákat megfogalmazni, de költő csak akkor vagyok, amikor írok, amikor dolgozom. Igen, számomra az írás szenvedélyes és nehéz munka, folyamatos babrálás a szöveggel, a nyelvvel, az elmondhatóval és az elmondhatatlannal is. Aki azt hiszi, hogy a költészet csoda és varázslat, a költők élete pedig fantasztikus kínszenvedés, annak csak részben van igaza. Mi a költészet? Összetett kérdés. Éppen erről tartok most három előadást – mármint arról, hogy mi a vers, mi az esszé és mi a dráma.
De a költészet meló és nagyon is gyakorlatias dolog, a költők élete pedig olyan, mint a szorgalmas méhészé, akinek a képzelet a méhese. Zümmögő méhecskéi az írásai, és csak remélheti, hogy az eredmény mindenki számára értékes, édes, egészséges, színtiszta, aranyló méz lesz, amelyben az igazság az érték, az édesség a minőség és az egészség az őszinteség. Tehát a költészet is olyan, mint a méhészet: dolgozni kell, szorgalmasnak kell lenni, és a haza fényre derül. Vagy nem.
Egy beszélgetésben elárultad, hogy erős kritikával viszonyulsz ahhoz a fajta költészethez, ami a József Attila-i hagyományból táplálkozik. Miért?
A költők nagyon tudatosan és hatásosan alakítják ki a saját képüket másokban. Ilyen volt Petőfi, Ady és József Attila is. Az utókorra ez nagyon nagy teherként nehezül. Ma, ha megkérdezel valakit, egy egyszerű embert itt a faluban arról, hogy milyen egy költő, ki a költő, akkor olyan sztereotip képekről fog beszámolni, amiket Petőfi, Ady és József Attila égetett az agyakba a közoktatáson, a politikusokon és a kurzusokon keresztül. Hogy ezeknek a képeknek már ők maguk sem feleltek meg, az senkit sem érdekel. Ma a magyar közgondolkodásban még mindig az a kép él, hogy a költő szegény, szerencsétlen, csak halála után emlékezünk rá. Addig szenved, lehetőleg fiatalon elpusztul, és ha nem, akkor megbolondul. Aztán történik valami velünk, például születésnapunk lesz, megházasodunk, valakink meghal, és hirtelen ezekhez a félbolond szerencsétlenekhez menekülünk, az ő verseiket szavaljuk, mert valami ott kimondatott. Valami, amire nekünk nincsenek szavaink, de tudjuk, hogy ki kell mondani, és azt is, hogy nem mindegy, hogyan mondjuk ki.
A költők pedig éppen ezeket az új válaszokat találják meg számunkra ősi és közös érzéseinkre és problémáinkra, akár ünnepiek, akár nagyon is hétköznapiak. De minden költő más, és az a költő, aki megpróbál megfelelni a közönség elvárásának, és magára veszi az elődök maszkjait, el fog tűnni a maszk alatt, és akkor már nem lehet majd látni, ki ő valójában, mit tesz hozzá a közöshöz egyénileg. Ahhoz, hogy igazán érteni és szeretni tudjuk Petőfi, Ady és József Attila költészetét, „meg kell ölnünk őket”, pontosabban azt a hamis képet, amiről azt hisszük, hogy ők. A költészet nekünk és rólunk szól, a miénk, ezért mérhetetlenül nagy bűn, amikor az emberektől elveszik, és emiatt azt hiszik, lehet költészet nélkül élni. Lehet, csak aztán majd ott állnak az élet előtt letolt gatyával, megszégyenülve, és még arra sem lesz szavuk, hogy kik ők, mit akarnak és mit éreznek. Olvassatok verseket, és akkor legalább lesz esélyetek arra, hogy az élet kritikus pillanataiban megtaláljátok a megfelelő szavakat!
Az egyik legjelentősebb Hamvas Béla-szakértőként is ismertté váltál. Hogyan találkoztál Hamvas írásaival? Miért tartod fontosnak az életművet?
Nem hiszem, hogy „Hamvas Béla-szakértő” lennék, csak írtam róla és életművéről néhány esszét, és tartottam néhány előadást. Aztán ezek az esszéim megjelentek könyvben, aminek most már a harmadik kiadása kapható. Filológusként végeztem az egyetemen, és mint filológus és esszéista beszéltem Hamvasról. Igyekeztem az életművet és az életet egyben látni és felmutatni, amit nagyon sokan nagyon jól fogadtak. Hamvas Béla életműve azért fontos, mert nagy összegző volt. Olyan témákat érintett, és olyan tehetséggel, amelyek aktualitása mit sem halványult azóta. Tudtam, hogy ha azt szeretném, hogy engem értsenek, akkor beszélnem kell azokról is, akik miatt ilyen lettem, és ilyen Hamvas és Weöres, akiről szintén írtam esszéket. Miközben Hamvast olvastam és írtam-beszéltem róla, észrevettem, hogy van valamiféle rendezetlenség, zavarodottság vele kapcsolatban. De ez nem Hamvasról szól, hanem a recepcióról, az utókorról. Arról, hogy mi, magyarok, bár nagyon sokat foglalkozunk a múlttal, nehezen tudunk vele valamit kezdeni, például tanulni belőle. Könyvem sok történeti és filológiai, irodalomtörténeti probléma mellett ennek a tanulási folyamatnak a leírása.
Láttam egy fényképet a gyönyörű szentendrei házadról, amelynek a teraszát buddhista zászlócskák díszítik. Mi a viszonyod ehhez az eszmeiséghez?
Bár zsidó-keresztény családból származom, szoktam imádkozni, és hiszek a látható világon túli, teremtő és örök egyben, számomra a buddhista vipasszana meditáció bizonyult a legalkalmasabb gyakorlatnak arra, hogy a tudati és lelki életemet harmonizáljam Azokat a zászlócskákat ajándékba kaptuk. Mindig is otthont kerestem a hazában. Konkrétan és átvitt értelemben is.
Megnyilvánulásaidban gyakran előkerül a kertmagyarország eszméje. Miért fontosak számodra a kertek?
A zsidó-keresztény hagyomány kertként láttatja a világot, amelybe az ember mint gondoskodó kertész van meghívva, aki felelős a teremtett világ lényeiért; míg például a Gilgamesben a természet ellenség, a városon kívüli világ pedig ellenfél. A zsidó-keresztény hagyomány a klasszikus műveltségből fakadó tudományos gondolkodással összefonódva arra hív, hogy a természettel való kapcsolatunkat folyamatosan vizsgáljuk felül, és gondoskodjunk a természetről. Ezek alapvető emberi hozzáállások, amelyek folyamatosan versenyeznek egymással. Ma az emberiség ráeszmél arra, hogy felelőssége van a természettel kapcsolatban, és így a magyarságnak is rá kell eszmélnie erre. A kertek olyan védett területek, amelyekben lehetőségünk van tanulni és kísérletezni. A kert és a könyvtár az emberiség két legnagyobb találmánya a kerék és a mosogatógép után – persze most csak vicceltem.
A másik idevágó kérdésem: mit jelent, és hogyan valósítható meg korunkban a kertmagyarország százéves álma?
Újra kell gondolnunk a földdel, az állatokkal, a növényekkel való viszonyunkat, és szenvedélyes kertészekké kell válnunk, ha túl akarjuk élni ezt az évszázadot, úgy is mint emberek, és úgy is mint magyarok. Ehhez azonban szorgalomra lesz szükség, és sok elkötelezett hazafira és honleányra, akiknek meg kell tanulniuk, hogyan szerethetik önmagukat és a hazájukat.
Természetközeli életmódodat mutatja, hogy méhészkedsz is. Milyen eredménnyel végzed ezt a tevékenységet, amikor minduntalan arról hallani, hogy a méhek létezését ezer veszély fenyegeti?
Nemcsak a mézelő méhről, hanem általában a rovarok és a beporzó rovarok eltűnéséről van szó, ami elsősorban az emberi tevékenység miatt történik. Azért, mert mindent lebetonozunk, rovarirtó vegyszereket használunk, monokulturális ökológiai sivataggá alakítjuk a tájat, megszüntetjük a méhlegelőket, kivágjuk a fákat, mindent lekaszálunk. Azért, mert önmagunk ellenségei vagyunk. Azért, mert nem fogjuk fel, hogy a legkisebb lények a legfontosabbak. A méhektől tanulnunk kell. Ezért írom A méhészet művészete című sorozatom esszéit a Méhészet folyóiratba. Remélem, idén karácsonyra azokból is könyv lesz.
Nyilatkoztad, hogy a magyar írók jelentős része korrumpálódott. Ezt hogyan érted?
Talán túl szigorú voltam és általánosítottam, de a helyzet szerintem azóta még rosszabb lett. Az úgynevezett politikai közélet Magyarországon megette az emberek lelkét. Ma már senkit sem érdekel, hogy melyik költőnek milyen politikai vagy közéleti álláspontja van és miért. Rettentő nehéz megőrizni az alkotói integritásunkat, és közben még meg is kellene élnünk. Jó lenne, ha több ember támogatná könyvek megjelenését, független műhelyek működését, művészek alkotói folyamatait. Nem feltétlenül azért, hogy a kormányt vagy az ellenzéket ekézzük, sőt, még csak nem is azért, hogy politikai tárgyú cikkeket írjunk. Hanem azért, hogy szabadon kísérletezhessünk. Erre egyébként vannak jó példák a magán- és az állami szektorban is, de elmondható, hogy a helyzet kegyetlen, kíméletlen és kiszámíthatatlan. Egy-egy ilyen díj talán segíthet, hogy az alkotóra irányítsa a figyelmet, de kérdés, hogy ebből hány olvasó és együtt gondolkodó lesz? Úgy gondolom, hogy a magyar írók már tudják: semmit sem számítanak a nagy többségnek, mert a nagy többség nem olvas. Ez egyébként jótékonyan is hathat, mert végre elkezdhetnek beszélni a közös dolgainkról, ahogyan néhányan már teszik is. És felléphet egy olyan új író-költő generáció, aminek a működése létkérdés lesz a következő nemzedékek számára. De lehet, hogy ez túlzott optimizmus a részemről, és valójában a tudatlanság és műveletlenség apokaliptikus időszaka vár ránk.
Alig túl a negyvenedik éveden máris 17 könyv „tapad a kezedhez.” Most min dolgozol?
Írom A méhészet művészetét, van egy kiadatlan regényem és egy verseskötetem, meg egy drámám, a Kun László, amit jó lenne, ha bemutatnának. A legjobb az lenne, ha az újabb verseimet meg tudnám mutatni a közönségnek, de ahogy a mai magyar könyvkiadás helyzetét elnézem, erre elég kicsi esélyt látok. De ki tudja? Bizakodni, tanulni és dolgozni kell. És megtalálni az otthonunkat a hazában.
Fotók: Bielik István
