Sebestyén Aba az utóbbi években leginkább emblematikus rendezéseivel került az érdeklődés középpontjába, noha számára a színészi lét jelenti az első és örök szerelmet. Tizenöt éve alapított független színházi műhelyével, a Yorick Stúdióval ebben az évadban az elvándorlás kérdését boncolgatják egy román és egy magyar kortárs szerző darabján keresztül.

Mindig hangsúlyozzák veled kapcsolatban, hogy erdélyi színész-rendező, és úgy tűnik, mintha neked is fontos lenne. De jelent ez bármit alkotói szempontból?

A közeg, ahol az ember szocializálódik, rányomja a bélyegét a gondolkodására, világlátására. Brassóban születtem, egyszerre tanultam meg románul és magyarul. Egy tömbháznegyedben nőttem fel, ahol a szász, a roma vagy a moldovai román gyerekek egyformán barátaim voltak, hiszen együtt rúgtuk a labdát, a havat, a sarat. Ezek belém épültek, de természetesen ettől még magyar színházi alkotónak tartom magam.

Amikor több mint tizenöt éve létrehoztad a Yorick Stúdiót Marosvásárhelyen, akkor a küldetésetek bátran kísérletező, szabadabb színházról szólt. Erre másutt nem adódott lehetőséged?

Nem, és valóban a kísérletező műhelyszínház létrehozásának szándékával vágtunk bele. Ez nekem nagyon fontos volt, noha a pályám színészként hihetetlen szerencsésen indult. 1998-ban elnyertem a Román Színházi Szövetség (UNITER) legjobb pályakezdőnek járó Debüt díját, majd Debrecenben, Szatmárnémetiben kaptam főszerepeket, nem volt okom panaszra. A rendezés viszont mindig izgatott.

Sebestyén Aba A tér című produkcióban

Amikor te színészként végeztél, már nem indult rendező szak Marosvásárhelyen.

Pár évvel később indult el ismét, és akkortájt – pontosabban 2002-ben – kaptam felkérést Béres András egyetemi professzortól, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatójától, hogy csatlakozzam a színház csapatához és a Művészeti Egyetem oktatóihoz. Nagyon sokat tanultam és tapasztaltam ebben az időszakban. 2004-ben indult rendező mesteri az egyetemen, amit magam is elvégeztem, majd a Bukaresti Színház és Filmművészeti egyetemen doktoráltam. Közben úgy éreztem, szükségem van arra a művészi szabadságra, kreatív „felelőtlenségre”, amit csak egy független műhelyszínházi légkör adhat. Túl azon, hogy a pályázati határidők valamelyest kötnek minket, elég tág terünk van például arra, hogy akár több hónapig dolgozzunk egy-egy produkción. Bátrabban nyúlunk kortárs szövegekhez, merészebben dolgozunk át klasszikusokat. A rendezői fejlődésemhez nagyban hozzájárult ez a kreatív csapatmunka a Yorick berkeiben.

Most a rendezés a fő csapás?

Igen, de igyekszem színészként is formában tartani magam. Az évad elején nagy öröm ért: együtt dolgoztam Keresztes Attila rendezővel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatójával, aki rám osztotta A nép ellensége főszerepét. Nagyszerű találkozás volt, valahogy minden egybevágott. Azt remélem, még sokat fognak hallani erről az előadásról.

A nép ellensége című előadásban
Fotó: Bereczky Sándor

Másféle látásmódot, adottságot igényel a rendezés és a színészet?

Természetesen, hiszen elengedhetetlen, hogy egy rendező egészében lássa a produkciót: az előadás összes aprólékosan kidolgozott karakterét, az akusztikai és látványvilágot. Egy színésznek a helyzet és a partnerek függvényében a saját szerepével kell foglalkoznia. Nyilván kötelessége elhelyeznie magát egy érvényes rendezői vízióban, de az adott kereteken belül kell a maximumot nyújtania.

Amikor dolgozol egy művel, akkor elsősorban valamilyen markáns ötletet keresel, amire felépítheted az előadást, mint például a Radnóti Színházban futó 10 című produkcióban az oratorikus keretrendszer, vagy kicsiben kezded kibontani a történetet, figurákat?

Aprólékosan dolgozom, de meghatározó az első olvasat, hogy milyen benyomásaim vannak, amikor először találkozom a darabbal; jegyzetelek észrevételeket, érzéseket, képeket. A 10 című Székely Csaba-darab esetében rögtön éreztem, hogy ennek a profán, az egyetemes emberi értékek válságát, hiányát hangsúlyozó szövegnek muszáj valamilyen szakrális keretet találni, ami kicsit elemeli. Bele kellett varázsolni a „szentet” ebbe az előadásba, amelyen rengeteg kiváló alkotóval dolgoztam együtt. Olyan ez, mint mikor hóembert építünk, görgetjük a kis hógolyókat, amelyek egyre nagyobbra nőnek és összeállnak.

Székely Csabával sokat dolgoztok együtt, a Bánya-trilógiától kezdve a monodrámádon át számos bemutató köt össze benneteket. Hogyan találtatok egymásra?

Régóta ismertük egymást Marosvásárhelyről, de nem voltunk sem szakmai, sem baráti kapcsolatban. Neki akkor még nem sok köze volt a színházhoz, hiszen rádiós szerkesztőként dolgozott. Mikor elindult az egyetemen a drámaíró képzés, Csaba beiratkozott, és egy workshopon találkoztam az első színházi szövegével, a Bányavirággal. A darab rögtön gyomorszájon vágott, és elhatároztam, hogy színpadra viszem. Aztán egyik munka hozta a másikat, a Bányavirág ősbemutatója után megcsináltuk a Bányavakságot. Közben egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem akarom feladni a színészetet, így amikor elolvastam a Szeretik a banánt, elvtársak? című rádiójátékot, megkértem Csabát, hogy írjon nekem monodrámát belőle. Szép munka lett, mai napig játszom. Most is vannak közös terveink. Megfogadtuk egymásnak, hogy minden évben egyszer dolgozunk közösen.

Iván szerepében a Bányavirágban

Mi lesz az idei?

Ezt még nem akarom elkiabálni, annyit mondok, hogy történelmi témáról van szó.

Székely Csaba írt már történelmi ihletésű történetet, a Vitéz Mihályt.

Valóban, de azt mi nem mutattuk be. A szombathelyi ősbemutató után, Marosvásárhelyen a független 3G Színház vitte színre egy román rendező, Andi Gherghe elgondolásában, román és magyar színészekkel. Kizárólag magyar alkotócsapattal előadni ezt a darabot igen kockázatos vállalkozás lett volna. Sok támadás érte a román rendezőt így is, hogy miként merte – a szerzővel karöltve – így kiforgatni és megcsúfolni a román történelmet.

Marosvásárhelyen milyen a közeg, amiben dolgoztok?

Nyitott, formálható. Marosvásárhelyen rendkívül sokszínű a színházi élet: a Nemzeti Színház mellett akadnak magyar és román független projektszínházak, kimondottan szórakoztató előadásokat létrehozó csapatok, bőven van miből válogatni. Mi a Yorickkal maradunk az elsősorban kortárs drámákkal foglalkozó, művészszínházi profilnál. Megpróbálunk továbbra is hídként működni a Művészeti Egyetem és a Nemzeti Színház között, és teret adni minél több fiatal tehetségnek.

A függetlenek Magyarországon nincsenek könnyű helyzetben. Ti miként tudjátok előteremteni a működés feltételeit?

Nekünk sem könnyű. Nincs normatív támogatás, pályázatokon elnyert pénzekből működünk. A stabil forrást számunkra elsősorban a magyarországi fórumok jelentik: az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Bethlen Gábor Alap, ahonnan szerencsére a szakmai hitelünknek köszönhetően évente kapunk támogatást projektjeink megvalósítására és technikai fejlesztésre. Enélkül nagyon nehéz lenne tervezni, fejlődni. A város polgármesteri hivatala is csak esetenként, egy-egy előadásra biztosít támogatást, nehézkes utófinanszírozással. Viszont rendelkezésünkre bocsátotta – jelképes összegért – a marosvásárhelyi Középkori Vár Mészárosok Bástyájának földszinti részét, ahol az előadásainkat létrehozzuk. A román Nemzeti Kulturális Alapnál is rendszeresen pályázunk, és attól függően, hogy épp’ milyen szelek fújnak, nyerhetünk némi pénzt. Most egy színházi turnéra kaptunk támogatást. Mondanom sem kell: így sem engedhetjük meg magunknak, hogy állandó társulattal működjünk, a színészek egy-egy előadás próbafolyamatára és az előadások játszására szerződnek. A Yorick projektszínház évi két-három bemutatóval.

A Bányavirág hihetetlen sikert aratott a Pécsi Országos Színházi Találkozón, de te már korábban is dolgoztál Magyarországon. Mennyire fontos a magyarországi jelenlét?

Hálás vagyok a magyar színházi szakmának, mert a személyemet, munkáimat kezdettől fogva kíváncsiság övezte. Már 2010-ben ott voltunk a Yorickkal Pécsen a 20/20 című előadásunkkal. Ez a figyelem természetesen nem azt jelenti, hogy csak jó kritikákat kapunk. Valljuk be, hogy hosszú időn keresztül az erdélyi magyar színházaknak egyetlen fontos fóruma a kisvárdai fesztivál volt, kizárólag innen érkezett szakmai visszajelzés, aztán jött a POSZT, de ma már az erdélyi színházaknak is van saját fesztiváljuk. Éppúgy fontos nekünk, hogy Romániában figyeljenek ránk. Harmadik hónapja játsszuk az Eltűnteket, és úgy hisszük, fontos előadás, amelyben Szilágyi Enikő visszatérőként nyújt kivételes alakítást. Most azon dolgozunk, hogy Bukarestből is eljöjjenek megnézni a kritikusok.

A POSZT-on
Fotó: Facebook/POSZT

Kik a Yorick közönsége?

Elsősorban fiatalok, egyetemisták, de igazából elég nagy a korosztályos szórás, és az idősebb generáció is nagyon nyitott, szeretnek odajárni. Annak ellenére, hogy nem egy konvencionális színházi tér. Egy bástya, ahol van két oszlop, amit körbe kell játszanunk, nincsenek kényelmes székek, nem lehet hátradőlni, a közönségnek is ki kell lépnie a komfortzónából. De az Eltűnteknek olyan jó híre van, hogy szájról szájra adják, s jönnek egyre többen.

Az Eltűntek a legutóbbi bemutatótok, egy kortárs román szerző darabja. Nektek írta?

Igen, felkérésre született. Tíz éve útjára indítottam egy projektet, ami a román-magyar kultúra közti párbeszédre épül, egy magyar és egy román szöveget mutatunk be minden évben a minket foglalkoztató témákban. Természetesen mindkettőt magyar nyelven játsszuk, románul feliratozva. Ezúttal a kivándorlás, elvándorlás, a szülőföldön való boldogulás lehetőségeinek, illetve az új haza keresésének kérdéskörét vetettük fel, hiszen nap mint nap találkozunk ezzel a problematikával. Két hölgyet, Kincses Réka és Elise Wilk drámaírókat kértem fel a feladatra. és hangsúlyoztam, hogy nagyon örülnék, ha személyes húrokat pengetnének. Réka Marosvásárhelyen született, de Berlinben él, alkot, német férje van. Elise édesapja szász, édesanyja román, a szász rokonok mind kivándoroltak, de ő maradt Brassóban. Elise írt egy 1944-től 2007-ig tartó korszakot átívelő szász családtörténetet. Jómagam rendeztem az előadást, és – először a pályafutásom során – játszom is benne. Izgalmas, tapasztalásokkal teli munka volt. A Kincses Réka által írt és rendezett Borderline című előadás szintén egy családi ihletettségű történet, amely ugyancsak nagyon fontos témát boncolgat.

Neked soha nem jutott eszedbe, hogy Magyarországra költözz?

De, és talán lett volna – vagy lenne – rá lehetőségem, de most úgy érzem, hogy otthon van dolgom. Fontos nekem az egyetemi munka, rendező osztályt vezetek, nem adtam föl a színészi státuszomat a Tompa Miklós Társulatban, a színészet számomra továbbra is első szerelem, ragaszkodom hozzá. Ott a Yorick Stúdió, ami továbbra is egy alkotói sziget sok-sok munkával és sok-sok felfedezéssel. És nem utolsó sorban ott a családom meg számtalan, talán apróságnak tűnő dolog, ami a szülőföldemhez köt.

Fotó forrása: Liget.ro

Nagy örömmel dolgozom Magyarországon, és szerencsére sok felkérést kapok, de évi két-három előadásnál nem szeretnék többet rendezni. Legközelebb márciusban dolgozom a Tatabányai Jászai Mari Színházban, Viripajev Részegek című darabjának színrevitelére kért fel Crespo Rodrigo igazgató, és nagy örömmel vállaltam, mert kedvelem a szöveget, és szeretem boncolgatni az istenhez fűződő bonyolult és törékeny kapcsolatunkat.

Ez neked személyesen is fontos?

Igen, én is folyamatosan törekszem a megújulásra, a bennem és körülöttem történő dolgok megfejtésére, újrafogalmazására, és ebben – talán a neveltetésemből és a természetemből fakadóan is – istennek, a transzcendensnek helye van.

Nyáron ismét dolgozol majd Szabadkán.

Augusztusban rendezem a Három nővért, harmadszor dolgozom majd ezzel a nagyszerű csapattal. Úgy érzem, hogy ez a darab nagyon érvényesen tud majd megszólalni a szabadkai társulattal. Továbbá úgy néz ki, jövő tavasszal újra Budapesten dolgozom majd.

Mennyire nyúlsz bátran egy-egy klasszikus műhöz?

Törekszem arra, hogy egy klasszikus szöveget is a jelenből tudjunk megszólaltatni, de igyekszem elkerülni a szájbarágós aktualizálást.

Nyitókép: Jelenet A nép ellensége című előadásból. Fotó: Bereczky Sándor