Ami az összeállításban a legjobban meglepi a látogatót, az a színek tobzódása. Ilyen tömegben találkozva a két háború közötti belső terek alkotóelemeivel, kénytelenek vagyunk újraírni a korszakról alkotott képünket. A tájékozódás forrásai, a könyvek, filmek, korabeli folyóiratok fekete-fehérben mutatják az enteriőröket. Az a néhány bútor pedig, amely egy-egy szakmai kiállításon megjelenik, önmagában nem ad támpontot a korabeli lakásbelső képéről. Itt viszont azt látjuk, hogy a keleties finomságú pipereasztalka meggypiros, a rokokó jegyekkel díszes karosszékek, heverők, kisbútorok élénk zöld, kék, sárga, terrakotta árnyalatokban pompáznak. A színek változatos, merész használata a modernizmussal sem tompul, majd a 30-as évek közepétől a népi tárgykultúra hatására tovább színesedik a kép.
A kiállítás kurátora, Horányi Éva és az installációt tervező Somlai Tibor bölcsen hagyják, hogy a tárgyak maguk beszéljenek. Igazi hétköznapi darabok között járunk, a kisbútorok ilyen mennyiségben sűrű, szinte otthonos környezetet teremtenek a múzeumi közegben is. Kevés magyarázó tabló, inkább a bútorok, dísztárgyak, minták és motívumok jó csoportosítása hívja elő a lakberendezés egyes korszakokra jellemző ideáit: a szecessziót követő, geometrizáló díszítéseket, az egzotikum felfedezését, a modern nagyvárosi ember karikatúráját a dísztárgyakban, kerámiákon, a Bauhaus elementáris erejét a tér- és formaalakításban, a szűkössé váló belső terek gazdaságos kihasználását, vagy a politikai irányváltás és a bécsi döntések következményeként a magyar mitológiai elemek bevonulását a lakásművészetbe.
Kifejezetten rokonszenves az az attitűd, amely a tablókon Kozma Lajosról, Kaesz Gyuláról, Gorka Gézáról és a világhírű Breuer Marcellről ugyanannyit mond el, mint azokról, akiknek munkái a hétköznapok szintjén talán még nagyobb hatással alakították a lakáskultúrát: a nagyközönség előtt szinte ismeretlen, Bauhausban iskolázott Báthory Júlia üvegművészről, az expresszív plasztikákat készítő, eddig csak bábfaragó művészként számon tartott Rév István Andrásról, a modern lakástextilt nálunk megteremtő P. Szabó Éváról, vagy a hatvanas években már csak mesekönyv-illusztrációiról híres belsőépítész-grafikus Lukáts Katóról. Műveik nem önállóan, hanem a terek elemeiként, együttesekben láthatók, így a tárlat nem tárgyak sorát tálalja elénk, hanem kölcsönhatások, összefüggések bonyolult szövevényét, illeszkedés és innováció dinamizmusát.
Ez a karakter kiemeli a mostani bemutatót a múzeum stílustörténeti kiállításai közül. De más szempontból is unikum: a teljességre törekvés olyan műfajokat is idevonz, mint a film ? egy külön ?házimoziban? korabeli filmhíradók részleteit látjuk az országos iparművészeti vásárról, vagy magyar játékfilmek néhány jelenetét ?, a filmplakát, a könyvművészet, vagy a tematikus folyóiratok révén az akkor éppen korszakváltását élő hazai tipográfia. A műfaji változatossággal igazi összművészeti alkotás jött létre, amely egy-egy típusdarabjával, térrészletével még a gyerekkori otthon emlékeit is előhívja. Hiszen a magyarországi lakáskultúra utolsó, valóban tudatosan komponált, élhető és szerethető terei ebben a korszakban születtek, és ennek utórezgései még ma is érezhetők.
