A Nyitrai Színházi Fesztivál részeként született meg a Reflex című projekt. Elmondanád, pontosan mit tartalmazott a kiírás és milyen kondíciók szerepeltek benne?
Hat posztkommunista ország egy-egy résztvevőjét kérték fel olyan színházi előadás elkészítésére, ami a titkosrendőrség témakörét járja körül. Lehetőség volt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában való kutatáshoz, és a talált történetekből kiindulva készítettünk előadást. A megtalált fő toposzon kívül több apró történetet is belecsempésztünk az előadásba.
Miért épp Závada Pétert kérted fel a közös munkára?
Petivel már dolgoztunk együtt korábban: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor kurzusaként Moliere Versailles-i Rögtönzését rendeztem. Éreztem, a szöveg újraírásához, aktualizálásához olyan íróval kell dolgoznom, akiben a lírai hangvételen túl a pimaszság, a frissesség is megvan. Jól tudtunk együttműködni akkor, és sejtettem, egy ilyen melóban is sikerülni fog egy száraz, dokumentarista kiindulási alapot úgy megcsavarni, hogy az a kortársaknak is izgalmas tudjon lenni.
Olvastam, hogy a sok kutatómunka alatt számtalan történettel találkoztatok. Miért éppen a pszichológusnő sztorija került feldolgozásra? Mi fogott meg benneteket a karakterben?
Mindkettőnknek halvány képe van az előző rendszerről. A kutatás alapján végzett írás a történetírás problematikáját hozta fel: ahány írás, emlék, annyi alternatív történelem. A zárt osztályra utalt pszichiáternő maga is írt: környezetét diagnosztizálta, miközben kirendelt orvosai, volt kollégái őt diagnosztizálták. Így több párhuzamos olvasat létezik egyazon valóságról. Hogy kinek van igaza, ki az elmeháborodott, és ki a normális, sokban az állam, a norma határozta meg. Ez gyakorlati síkon szemlélteti az elméleti problémát, miközben rajzot ad a kor szelleméről. Bármely koréról, ami azt illeti.
Azt nyilatkoztátok korábban, hogy nem akartatok számonkérőnek lenni. Mi volt a cél a darab megírás során?
Nem ítélkezni, hanem az ítélethozatal nehézkességét szemléltetni. Egy olyan struktúrát alakítottunk ki, amelyben a valós idő és tér, bár látszólag stabil, mint a kórházi terem falai, mégis hurkokat, anomáliákat rejt: ahogyan a történelem is hézagokkal, ismétlődésekkel van tűzdelve.
Milyen rendezői koncepcióval nyúltál a témához?
Felvázoltunk egy hideg, szilárd struktúrát, amely mint egy gépezet darálja be áldozatát. Ezek után a konzekvenciákat megbontottuk, hogy bármely jelenetet akármelyik figura perspektívájából értelmezhetőnek lássuk. Rengeteget játszottunk a szubjektívekkel. Alapesetben a néző egyfajta objektív kameraként látja a színházi történéseket. Esetünkben sokszor kiderül, melyik szereplő fantáziája, félelmei folynak bele az adott helyzetbe. Sokszor pedig a néző feladata eldönteni, valakinek az olvasatát látja, vagy elfogadja a történéseket, mint tényeket.
Hogyan mutatnád be a Reflexet egy olyan nézőnek, aki még nem látta? Milyen darabra készüljön?
Amit vár egy dokumentarista előadásról, azt felejtse el. Olyan impulzív kavalkád ez az előadás, ahol a kor szelleme, nyelvezete (56-ban járunk) keveredik a mai dinamikákkal, filmes effektusokkal, a posztmodern történetvezetéssel, és egy csomó ismert, és kevésbé ismert zsánerrel. Minden mindennel összefügg, vagy úgy tűnik. Kérdés, ki hány kapcsolódási pontot talál magának a történetben. És mit rak ki belőle.
