Ami természetesen nem igaz, hiszen nem a jelentéktelen szobrocska veszélyezteti Barakiás népét és Petronius lelki békéjét, hanem mindaz, amit képvisel, illetve amit a birodalmi érdek és az uralkodói paranoia képvisel rajta keresztül. Székely János drámáján nemigen fog az idő; ha vannak is dramaturgiailag problematikus pontjai, annyira érzékletesen fogalmazza meg a hatalommal bíró, de a hatalomnak (egy fensőbb hatalomnak, de ezen keresztül saját hatalmának is) kiszolgáltatott ember morális dilemmáját, hogy műsorra tűzése még akkor sem igényel különösebb magyarázatot, ha a legkellemesebb és legbékésebb demokráciában élünk. Ha pedig több színház gyors egymásutánban mutatja be a drámát, az biztos jele annak, hogy nem ilyen idilli a helyzet. Az utóbbi évek szaporodó reprízei azt is mutatták, hogy a szöveg értelmezési tartománya gazdagabb, mint korábban sejtettük, hogy a főszereplők akár egymástól lényegesen eltérő nézőpontból is megformálhatóak (Petronius éppúgy játszható elszánt moralistának, mint lezser hódítónak, akit egyszer csak megdöbbent saját hatalmának súlya és cselekedeteinek tétje, vagy éppen a birodalmi eszme lelkes hívének, akit a másik fél érvei kizökkentenek nyugalmából; miként Barakiás is lehet bölcs tanítómester vagy éppen ravasz, érzelmekre hatni képes politikus). Mondhatnánk, megfelelő szakmai színvonal esetén igazán sok mindent kibír a szöveg ? s ha Béres Attila komáromi rendezése koncepciójának érvényességéről kevéssé is győzött meg, e tételt ismételten igazolta.
Béres Attila rendezése egy mai háború közepébe helyezi a cselekményt. Petronius szállása gyorsan összetákolt katonai táborra emlékeztet (díszlet: Horesnyi Balázs), ahol a katonás berendezkedés hivatali lezserséggel keveredik (a rómaiak többnyire felfújható labdákon ülnek székek helyett). Az áram néha kimarad, ám a katonák szabadidejükben rajzfilmet néznek vagy videojátékokkal szórakoztatják magukat. Így az sem meglepő, hogy Júdás nem késsel támad Petroniusra, hanem öngyilkos merénylőként, testére csatolt bombával. Petronius pedig elsősorban katona (nem patrícius, nem politikus), aki sűrűn veszi elő revolverét, két segédtisztje életét pedig saját kezűleg oltja ki. Mindezzel Béres kétségkívül létrehoz egy sajátos atmoszférát, ám az így ábrázolt világ néha igen nehezen érintkezik magával a szöveggel.
Petroniusnak ugyanis minden cselekedete arra irányul, hogy a háborút, a vérontást elkerülje. Márpedig pacifista katonával ritkán találkozni. S ha mégis, akkor valahogy meg kellene fogalmazódnia annak a dilemmának is, ahogyan a katona a saját korábbi értékrendjével kerül szembe ? amire viszont egyszerűen nincs szöveg. Ráadásul Béres néhány ponton zavaróan direkt megoldásokkal él. Probus hazugságról szóló monológja például rap-számmá alakul, ami már önmagában is kilépne a reálszituációk keretei közül, ám még vetítés is kíséri, s a filmen huszadik századi politikusok tűnnek fel (Hitlertől és Sztálintól Sárközyn és Merkelen át Gyurcsányig és Orbánig). Nemcsak az a baj ezzel az ötlettel, hogy riasztóan leegyszerűsítő értelmezés lehetőségét kínálja fel, hanem az is, hogy teljesen eltereli a figyelmet magáról a szövegről. S ha másképpen is, de fájóan direkt a befejezés: a színfalak mögötti lövés Petronius öngyilkosságára utal ? ami nemcsak a szövegből nem következik, de az előadásból sem.
A háborús viszonyok középpontba állítása nem feltétlenül hozza könnyű helyzetbe a színészeket sem, akiket a hangsúlyeltolódások különböző mértékben érintenek. Tóth Tibor Petroniusa erélyesnek látszó, de gyakran bizonytalanná váló ember, aki fokozatosan szembesül a Barakiás által hangoztatott ?lehetetlen? igazságával. Van benne valami természetes (vagyis nem intellektuális megfontoláson nyugvó), magától értetődő emberség, ami némiképp segít áthidalni a katonaszerepből fakadó ellentmondást. Mégis, egy árnyalattal finomabb jelenség annál, hogy hódító hadvezérnek nézzük, viszont nem elég erős intellektus ahhoz, hogy szerepet tévesztett, katonasorba véletlenül keveredett értelmiséginek gondoljuk. Tóth Tibor lefojtottan szuggesztív játéka ezt az ellentmondást időről időre zárójelbe teszi ugyan, de meg nem szünteti. Szabó Viktor e.h. és Tóth Károly e.h. szerepe jóval kevesebbet módosul; mindketten precízen, a lehetőségekhez mérten színesen ábrázolják az egymással versengő, vesztükbe futó fiatal segédtisztek alakját. Mokos Attila bőrét minden praktikával menteni próbáló Deciusa viszont sokkal inkább tűnik ösztönösen helyezkedő reálpolitikusnak, mintsem katonának. A zsidó küldöttség tagjai közül a Júdás hálátlan szerepét játszó Olasz Istvánt markánsabb szerepértelmezéshez segíti a rendezői koncepció, Fabó Tibor politikája csődjét belátni kész Agrippája és Papp Zoltán bölcsességet és ravaszságot, indulatot és őszinte megrendülést, morális tartást és manipulációs készséget tökéletesen vegyítő Barakiása viszont közelebb áll a szerepkonvenciókhoz.
|
|
| Papp Zoltán és Tóth Tibor |
Amennyire problematikus a rendezői koncepció egésze, annyira kidolgozottak a kisebb részletek ? a küldöttség néma szereplőinek viselkedésétől a szoborral való játszadozáson át Petronius egyenruhából való kivetkezéséig. Néznivaló tehát van a komáromi előadásban, s a némiképp széttartó, de színvonalas színészi alakítások mellett ennek is van szerepe abban, hogy az ellentmondások, megválaszolhatatlan kérdések ellenére az előadás hatni tud. De a hatás fő titka alighanem a ?sokat elbíró? drámában rejlik.
