Az iskola padlásán talált hulla gyújtja fel a negyvenes éveihez érkezett magányos tanárnő, Kozma Léni képzeletét. A kétségtelenül nem mindennapi ügy kiváltotta szenvedélyes oknyomozás egy valamennyi ízében tipikusan mindennapi, kisszerű, távlattalan életet bolygat fel. Nem a kivételesség, a távlatosság, az életmegoldás felé sodor. Egyáltalán nem. Azonban a bácskai kisváros pedagógusnője legalább folyamatosan mérlegelheti, rögzítheti, ismétlésekben tudatosíthatja mindazt, amit önmagából és léthelyzetéből felismer. A felismerés fokozatai nem nagy horderejűek. Kozma Léni (Kozmaléni) fantáziálásai meghaladják ugyan az újabb magyar irodalom álmodozói közt az ibusári vasúti jegykiadó Sárbogárdi Jolán nevéhez kapcsolt huszáros operett-illúziókat, ám az ő inkább filmképi-képregényes álomvilága attól még nem válik sokkal termékenyebbé, hogy értelmiségi elme eregeti. A sorsív sosem feszült magasra, s még a metaforikus-valóságos padlásszintnél is alább hajlik. ?Mivel a helyettesítésemnek vége szakadt, az iskolában nem tudtak mit kezdeni velem ? olvassuk végül ?, egészen váratlan volt, hogy nem küldtek el, [?] ott tartottak napközis tanárnak, beraktak az alagsorba, ahol iszonyú hőség volt mindig, az ablakok keskenyek és csak résnyire nyithatók?? A padlás megváltó kárhozat lehetett az öngyilkos halottnak ? az alagsor létfenntartó pokol Léni számára.
Az előző két sikeres regénye, a Kijárat az Adriára (2005) és a Spanyol menyasszony (2006) részleges önéletrajziságától és írástechnikai megoldásaitól ? nyilatkozatai szerint is ? kísérletező kedvvel jobbára távolodni kívánó szerző A kis kavicsban megoldandó új feladatokkal, íróilag kiállandó próbatételekkel szembesítette magát. A legnagyobb ? s eredményében legkétségesebb ? kihívás az volt, hogy a mű, alcímével szólva, Léni és Leni Riefenstahl könyve. A mindössze egy ékezetnyi néveltérés (és a háttérben egy tragikus sorsú, ?összekötő? harmadik nőalak) nem látszik kellően indokolni, hogy Hitler kedvenc filmrendezőnője, a száz éven felüli kort megért Leni Riefenstahl ? aki szörnyülködve mosta kezeit 1945-ben a náci rémtettek hallatán ? és a történelmet szakjaként, potenciális szakdolgozatíróként értő Kozma Léni egyéniségképletét a regény egymás mellé vonja. Lehet persze teóriákat, a könyvön kívüli magyarázatokat gyártani erre az összefüggésre. A teóriák teóriák maradnak. Leni és Léni túl távoliak egymás regénybeli énjei számára.
A teóriák egyikeként megkockáztatható, hogy Riefenstahl emberi élete (részint a művészi is) és különösen a közönyösséggel határos kései önmentegetése: morális bűntény. Márpedig Kozma Léni a padlás-hulla hatására olyan vidéki Miss Marple-nak csap fel, aki régi bűntények, gyilkosságok kutatásában lel célt. A Haverda Mariska felbujtására elkövetett gyilkosság például, összes csatolt részével, szervesen illeszkedik a regénybe, mivel nagyságrendje arányos a hősnő figurájának kvalitásaival, és a hajdani eset stílusemlékei konvertálhatók Léni előadásmódjába. Nem áll ellen a közeg, a lomha bácskai valóság, az elnehezült idő sem.
A régmúlt e szálát, szálait szerencsésen egészítik ki a jelen színei a Kalligram kiadta könyvben. Kiváltképp a lenézett, előnytelen külsejű földrajztanár epizódjai, aki egyszer csak a Salzburg közeli Grossgmainban találja magát kisegítő pincérként és benzinkutasként, és ebben a minőségében mintha mégis kiváltaná a romantikus szerelmi képzetekről letett hősnő érdeklődését, egy majdani, véletlenszerűnek álcázott szünidei látogatás erejéig. Töpörödnek a vágyak. Maradék realitásuk lehet fájó, de nem szégyenteli.
Amennyiben az olvasó az egész könyvet Léni szólamaként sajátítja el ? beleértve Leni roppant ellenszenvesre formált hosszas megnyilvánulásait is ?, szingliregény-paródiába oltott, formátumos és igaz sorsregényt nyer. Egyfelől Szécsi Pál-rajongós, Avon-katalógusos giccsélettel, másfelől a józan emberi életvezetés nyomaival. E történetben helye van a főalak egymásra halmozódó kis bukásainak, térvesztéseinek ? és kiküzdött felismeréseinek, halvány önkritikájának is. Valóban szép lehet végül a padláson talált múmiaszerű halott. A halott, aki/ami valamelyest mégis konkrét irányba fordított egy saját égtájakkal meg nem áldott életet. A halott mint ember a szereplője az első fejezet első mondatának (?Tegnap az iskola padlásán találtak egy embert?), és róla/általa szólal meg a tizenötödik, Leni, Léni című fejezet kulcsbekezdése is. ?Miközben elvitték, aszott teteméről, aszott fejéről lecsúszott az anyag, amivel letakarták, és én megláttam gyönyörű fogsorát, olyan volt, mint egy gyöngysor, olyan volt, mintha illatos gyöngyvirágból font füzér lett volna a szájában, ami mindent túlél, és illattal tölti meg a levegőt ? tűnődik Léni, s a mondat második fele ezúttal is rátorlódik az elsőre. ? A halál mégsem valami különleges dolog, csak egy helyzet, amint túlkerülünk az élet egy bizonyos pontján, talán erre gondoltam, viszont aki meghalt, ezzel egyszeriben más helyzetet teremt, átruházza kérdéseit, kételyeit, önmagát?.
Léni önmagára átruházott kérdései, kételyei adják a regény súlyát. A hely, ahol az önmaga-embernek lennie kellene.
