És te mit olvastál idén?

Az elmúlt időszak egy komolyabb rádöbbenéssel kezdődött. Sétáltam és bámészkodtam Delhiben a National Gallery of Modern Art termeiben, és csupa olyan elképesztő festményt láttam, amit korábban nem ismertem, és egy-két kivételtől eltekintve csupa olyan nevet olvastam, akikről még soha nem hallottam. A két kivétel Rabindranath Tagore és Amrita Sher-Gil volt, de a többiekről még soha azelőtt nem hallottam. Megnyugtattam volna magam, hogy a képzőművészethez vajmi keveset értek, nem baj, ha vannak hiányosságaim. De aztán ugyanez a nyomasztó érzés telepedett rám, amikor aznap délután bementem a Kahn Marketen a legendás Bahrisons könyvesboltba. Tagore, Arundhati Roy (leghíresebb regénye, Az Apró Dolgok Istene magyarul Greskovits Endre hangján szólal meg), Jeet Thayil (elsősorban az önéletrajzi ihletettségű és Man Booker rövidlistás Narcopolis! – főleg, hogy volt barátnőjétől részletesen hallottam a dolgok néhány másik árnyékát és árnyalatát is), Ashwani Kumar (pár éve a PesText fesztivál vendége volt, a magyar olvasók is találkozhattak vele), vagy akár máshogy Salman Rushdie, William Dalrymple (a City of Djinns az egyik legjobb városregény, amit valaha olvastam, meg is írtam Dalrymple-nek egy kicsit túlságosan ömlengőre sikerült levélben) és a magyarul is elérhető Jhumpa Lahiri már ismerős nevek voltak, de a többi száz meg ezer név már nem.

Ez nemcsak azért kezdett el nyomasztani, mert szánalmasan rövid az élet ahhoz, hogy ennyi mindent elolvashassak, bla-bla-bla, sokkal inkább azért, mert itt, Európában, önmagunk nagyszerűségének fényén túl nehezen látunk, és ez rám is igaz, hajjaj! Ez az aszimmetria jellemez minket: amikor Európán kívül járok, akár Dél-Amerikában, akár Észak-Afrikában, akár Közép- vagy Kelet-Ázsiában, azzal találkozom, hogy „ők” „ott” milyen tájékozottak az európai klasszikusokkal kapcsolatban, és nemcsak a klasszikusokkal, hanem a kortárs szerzőkkel kapcsolatban is – a képzőművészetről, a filmekről, színészekről, színházi rendezőkről, zeneszerzőkről, könnyűzenei bandákról vagy városokról, utcákról, emlékezetes helyekről, kávézókról és emlékezetes éttermekről nem is beszélve.

És ha visszakérdeznek, én legfeljebb alig-alig.

Ez pedig egy olyan aszimmetria, amely most már édeskevés büszkeséggel tölt el – fú, de híresek vagyunk, fú, de sokkal jobbak vagyunk, fú, Petőfi Sándort még a Himalája tövében is szavalják a tigrisvadászok (egyébként volt rá példa), fú, fú, fú… –, inkább rossz szájízt hagy a gondolat maga után; négy évtized alatt, amennyit eddig éltem, mennyi mindenre nem jutott időm…

Még aznap este, amikor a cseh követség koktélpartiján egy ilyen beszélgetésből megint nem sikerült időben kioldalognom, megfogadtam, hogy 2025-ben bepótlom számtalan hiányosságom közül azt, amit tudok: amilyen nyelvre lefordítanak tőlem bármit, lehetőségeim és nyelvtudásaim mentén lehetőleg beleolvasom magam minél jobban abba az irodalomba, de legalább néhány fontosabb vagy nekem elsőre szimpatikus szerzőjének műveibe.

Kezdjük is rögtön Indiával, ha már éppen ott vagyok-voltam, és ahonnan jelen esszém is felvette a fonalat. Tavaly ilyenkor tölthettem ott majdnem két hetet, Delhiben és Kolkatában, az európai irodalmak bemutatásának szentelt Long Nights of Literature keretében. Indulásom előtt majdnem húsz kiló könyvet vettem – Indiában az új kiadású könyvek is fillérekbe kerülnek –, ezek közül emelnék ki most párat.

A Heart Lamp: Selected Stories egy 12 elbeszélésből álló válogatás Banu Mushtaq három évtizeden át írt kannada novelláiból, amelyeket Deepa Bhasthi fordított angolra. A dél-indiai muszlim közösségek – elsősorban nők és lányok – mindennapjait mutatja meg: házasság, vallás, család, patriarchális elvárások és a mindezekkel szembeni apró ellenállások rajzolnak ki nagyon éles, mégis finom humorral átszőtt képet. A kötet a Bandaya-mozgalom lázadó, társadalomkritikus hagyományába illeszkedik, egyszerre személyes és politikus, és 2025-ben elnyerte a Nemzetközi Booker-díjat – az első (eredetileg) kannada nyelvű műként és az első novelláskötetként.

Ahogy olvastam egymás után a novellákat, érdekelt a forrás is, honnan jött Banu Mushtaq, milyen irodalmi hagyományból, miből lépett ő ki a nemzetközi reflektorfénybe. Utánanéztem a kannada irodalomnak, és találtam is egy nagyon erős válogatást. A Teashop in Kamalapura and Other Classic Kannada Stories egy angol nyelvű válogatás a modern kannada rövidpróza „klasszikus” darabjaiból, kb. 1900 és 1995 között született novellákból. A Mini Krishnan által szerkesztett és Susheela Punitha által fordított kötetben egy tengerparti teázó pletykákkal teli mindennapjai, a Mughal udvar zenészeinek drámája, egy felső kasztba tartozó úr szolgálatába állított apa tragédiája, bűnügyek, szerelem, árulás, vallás és kasztfeszültségek jelennek meg. A történetek egyszerre adnak panorámát India társadalmi szövetéről és nagyon emberközeli, szellemes, sokszor társadalomkritikus életképeket – azt vizsgálva, mi változott az indiai társadalomban az elmúlt évszázadban, és mi az, ami alig.

És ha már indiai novellák, akkor nem bírtam abbahagyni, a hosszú utazásokra és még hosszabb nemzetközi átszállásokra amúgy is a legjobb műfaj a novella. Ha nem unja még az olvasó, ajánlok még párat: Munshi Premchand (1880–1936) a hindi és urdu társadalmi fikció megújítója volt, The Co-Wife and Other Stories húsz novelláját gyűjti egybe, Ruth Vanita angol fordításában. A kötet Premchand óriási tematikai és hangütésbeli skáláját mutatja meg: a mélyszegénység és társadalmi igazságtalanság kegyetlen realizmusától a szatirikus, ironikus, gyakran humoros történetekig. Van benne történelmi fikció, gyerekkor-nosztalgia, a nők önrendelkezését boncolgató elbeszélés, valamint állatfigurákkal dolgozó, empatikus „paraszti” világábrázolás is. Vagy ott van Saadat Hasan Manto (1912–1955), akit az urdu nyelvű irodalom legnagyobb novellistájaként tartanak számon. The Collected Stories of Saadat Hasan Manto – Volume 1: Bombay and Poona egy háromkötetes életmű-válogatás első része, Nasreen Rehman angol fordításában. Az 54 elbeszélés és két esszé Manto bombayi és poonai éveihez kötődik, így a gyarmati India filmiparának kulisszái, a nagyvárosi szegénység, a nők kiszolgáltatottsága, a szexmunka, az erőszak és a vallási-kaszti feszültségek rajzolódnak ki brutálisan őszinte, mégis mélyen humanista hangon. A kötet afféle irodalmi archívum: megmutatja, hogyan látja a későbbi „Partition-klasszikus” Manto a társadalom peremére szorult figurákat – sztárokat, statisztákat, striciket, szolgákat, kisembereket – Bombay és Poona változó világában.

És közben persze verseket is olvastam, a fentebb már említett Jeet Thayil szerkesztette a The Penguin Book of Indian Poets című, több mint 900 oldalas, monumentális antológiát, amely az indiai angol nyelvű költészet eddigi talán „legteljesebb” és „legvéglegesebb” gyűjteménye. A kötet tág értelemben gondolkodik arról, ki számít „indiai” költőnek: a szubkontinenshez kötődő, de a világ minden táján élő hangokat hoz össze, így egyszerre irodalmi panoráma és gyűjtőknek való „nagy könyv”. Végigolvashatatlan, befejezhetetlen darab, amit időről időre levesz polcáról az ember, megmártózik és elmerül benne, mint egy ismeretlen óceán vizében.

Rajeev Baruah asszámi költőt Szöulban ismertem meg, egy konferencián töltöttünk együtt pár napot, közben pedig sokat – de nyilván soha nem eleget – beszélgettünk. Baruah kíváncsi figura, olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek: minden érdekli és mindenre is rákérdez, gátja nincs benne se a kérdésnek, se a szónak, se az etikettnek, se az angol nyelvtudás esetleges zökkenéseinek; versei látszólag nagyon egyszerű, beszélt nyelvű tónusban szólalnak meg, valójában finoman megmunkáltak, tele hétköznapi tárgyakból épített szimbólumokkal, játékos iróniával és metafizikus kérdésekkel az életről, szépségről, erkölcsről. A Lines in the Void (2010) című kötete egy válogatás 1992–2009 között született verseiből, Krishna Dulal Barua angol fordításában. A kötetben a „kicsi” dolgok – egy ripacs cipő, egy üres üveg, a hivatalnok íróasztala, egy falusi tó – válnak a modern élet szorongásainak és örömeinek metaforáivá.

És akkor jöjjenek a regények, amelyek már szintén a könyvtáramban vannak. A Boyhood a hindi Bhisham Sahni önéletrajzi ihletésű, kisregény terjedelmű coming-of-age története, amely a Partition, azaz India 1947-es felosztása előtti pandzsábi kisváros világába visz vissza. A főhős egy gyenge testalkatú, de nyughatatlan kisfiú, aki játszani akar a környékbeli gyerekekkel, miközben túlóvó anyja, szigorú apja, a testvérek és a cseléd folyamatosan korlátok közé szorítják. Ahogy a fiú táguló világa lassan összeütközik a felnőttek képmutatásával, a nemi szerepekkel, az első vággyal és az élet kegyetlenségeivel, a kötet megrendítő, mégis nagyon finoman megfigyelt portrét ad a gyerekkor félelmeiről és titkos vágyairól.

És akkor a végére egy hatalmas és megkerülhetetlen(nek érzett) könyv: A Tomb of Sand a hindi Geetanjali Shree 2018-as regénye, Daisy Rockwell fordításában, 2022-ben az első hindi nyelvű műként nyerte el az International Booker Prize-t. A regény középpontjában egy 80 éves özvegy, „Ma” áll, aki férje halála után depresszióba zuhan, majd váratlanul új életet kezd: szembemegy családja, elsősorban önmagát modern és felvilágosult világlátásúnak gondoló, bohém életet élő lánya és a társadalom elvárásaival, barátságot köt egy hijrával, végül pedig visszautazik Pakisztánba, hogy szembenézzen az 1947-es Partition idején átélt, elfojtott traumáival. A közel nyolcszáz oldalas nagyregény nyelvileg játékos, igazi posztmodern szöveg, tele szóviccekkel, mitikus és folklórelemekkel, miközben nagyon is húsba vágó témákról – identitásról, női szerepekről, határokról, erőszakról és emlékezetről – beszél.

És utaztam tovább, Egyiptom következett, ahol tavaly ősszel bemutattuk Városi balladák – Kairó, New Delhi, Budapest című verseskötetemet, Abdallah Abdel-Ati Al-Naggar fordító és barátom társaságában.

Volt egy mű viszont, amit pótolnom „illett”, ez pedig Nagíb Mahfúz Nobel-díjas egyiptomi író nagy családregénye, a Kairó-trilógia! A közel másfél ezer oldalas trilógia egy kairói, középosztálybeli, vallásos, de titokban hedonista családfő és családja három generációjának történetét követi az 1910-es évektől a II. világháborúig: a házhoz kötött, elnyomott feleség, a szigorúan őrzött lányok, a különböző utakat választó fiúk és az unokák sorsa párhuzamosan mutatja be Egyiptom modernizálódását, a gyarmati uralom alóli függetlenedés és az identitáskeresés drámáját. Nagy adóssága az a magyar könyvkiadásnak, hogy ettől a csodálatos elbeszélőtől eddig csak pár novella és az Útvesztő című regénye jelent meg, Prileszky Csilla fordításában, 1965-ben…

Aztán jött Azerbajdzsán, ahol jellegében hasonló a távolság és megközelíthetetlenség érzése, mint Egyiptomban, külön világ: nyugati/európai/„volt gyarmattartó” nyelvtudásokkal nagyon árva tud lenni az ember a helyi értelmiségiek között, akik alaphangon is öt-hat nyelven beszélnek, olvasnak, írnak, társalognak egymás között, csak nem a „mi” nyugati nyelveinken. Pár napot itt töltöttünk feleségemmel, és itt ismertünk meg egy kiváló költőt és egy csodálatos polihisztort. Kezdem ez utóbbival. Rasim Garaja (Rasim Qaraca) 1960-ban született a mai Şirvan városában, költő, prózaíró, újságíró és az azeri független irodalmi szcéna egyik kulcsfigurája: a Szabad Írók Mozgalmának vezetője, az avantgárd Alatoran folyóirat és kiadó egyik alapítója, aki következetesen szakít a szovjet típusú, hivatalos irodalmi hagyománnyal, és kísérletező, nonkonformista prózájáról és lírájáról ismert. Az On bir gecə – Savaş günlərində eşq hekayələri. Qarabağ Dekameronu egy rövid, tizenegy elbeszélésből felépülő „regényfüzér”, amelyben háborús veteránok mesélik el első szerelmeik történetét egy ostrom éjszakáján; a narrátor tolószékbe kényszerült túlélőként így próbálja megőrizni halott bajtársai emlékét. A koncepció egyszerre utal García Márquez Szerelem a kolera idején című regényére és Boccaccio Dekameronjára, de a fronton rekedt katonák intim, néha nyers, néha lírai vallomásain keresztül egyértelműen a „háború helyett szerelem” humanista üzenetét hangsúlyozza. Jó hír a magyar olvasóknak, hogy a könyv magyar fordítása készen van – Pál Laura fordította –, és hamarosan megjelenik a Prae Kiadó gondozásában, a címe Tizenegy éjszaka – Karabahi dekameron – Szerelmi históriák háború idején lesz – vagy ezek közül valamelyik.

A költő pedig – akit már barátomnak is tudhatok – nem más, mint Khayal Rza (Xəyal Rza), aki a kortárs azeri líra egyik ismert „fiatal középnemzedékbeli” alakja: költő és újságíró, az Azerbajdzsáni Írószövetség vezetőségi tagja és sajtófőnöke, több kötet, valamint a török ILESAM szervezet azeri képviselője. The World Smells Love: Selected Poems című versválogatása 2021-ben jelent meg Bakuban, a Mutarjim kiadónál, angol nyelven, Kamran Nazirli válogatásában és fordításában, a „Contemporary Azerbaijani Poetry in English” sorozat részeként. A 23 verset tartalmazó, szabad formájú és sokféle versépítkezést használó kötet különböző évekből válogat, és lábjegyzetekkel magyarázza az azeri történelemre, kultúrára utaló ritka vagy archaikus kifejezéseket; ahogy a cím is jelzi, középpontjában tág értelemben a szerelem és a szeretet motívuma áll, személyes és kulturális tapasztalatokhoz kapcsolva. Ismét jó hír, hogy a versek jövőre olvashatók lesznek magyarul is, az AB ART kiadó adja ki, kortárs világlíra sorozatában, fordításomban.

És utaztam tovább, megint Dél-Koreába, már visszajáró vendégként, harmadik alkalommal, és majdnem két hetet tölthettem az országban, közben több városban számos fellépésem volt, de még több beszélgetés és új barátság ígérete.

Kezdem Kim Chu-in dél-koreai költőnővel, akinek lírája erősen szemlélődő, szimbolikus és lírai-episztoláris, hétköznapi tárgyakból, természeti képekből bontja ki az identitás, elmúlás, szerelem és erkölcsi felelősség kérdéseit; a kritika szerint „nomád képzelet” és nyugodt, hagyományos koreai líraiság találkozik benne. Magyarul a Versumonline felületén jelentek meg versei fordításomban, ezek is jól Illusztrálják finoman filozofikus, mégis nagyon konkrét képekből építkező versbeszédét. Kim Daljin a 20. századi koreai költészet legnagyobb alakja, elsősorban költő, de a kínai, főként buddhista klasszikusok tudósa és műfordítója is, aki a harmincas évektől kezdve számos keleti klasszikust, köztük a Tripitakát is lefordította koreai nyelvre. Verseiben a buddhista filozófia szemlélete szűrődik át a természeti képeken, lírája csöndes, szemlélődő, letisztult, benne a mindennapi jelenségek spirituális távlatot kapnak. Magyarul Szirmok eső után címmel olvasható versválogatása az AB ART kiadónál, szintén az én fordításomban. Lánya a kortárs dél-koreai költészet egyik legérzékenyebb és nemzetközileg is elismert költője, Kim Kooseul, a Hyupsung Egyetem professzor emeritusa, T. S. Eliot egyik legfontosabb koreai kutatója. Lírájában a kelet-ázsiai kulturális háttér és a nyugati klasszikus költészet hagyománya találkozik: erős egzisztenciális érzékenységgel beszél civilizációról, emlékezetről, szerelemről. Magyarul Szerelem nulla fokon címen jelent meg válogatott verseskötete az AB ART Lyra Omnis sorozatában (fordította Zalán Tibor). Jelen felsorolásom végére hagytam a dél-koreai költészet „nagy öregjét”: ő a klasszikusok és a K-pop között pillangóként cikázó, hatalmas műveltségét gyermeki lelkesedéssel keverni tudó Choi Dong-ho, számos monográfia, esszékötet és versválogatás szerzője, professor emeritus. Verseiben gyakran a buddhista gondolkodás, az üresség és a lét kérdései jelennek meg, rövid, nagyon sűrű, mégis könnyen befogadható „extrém lírai” formákban. Magyarul A császárpillangó ébredése címmel olvasható válogatáskötete (AB ART kiadó, ford. Zalán Tibor).

De hogy Korea ne csak a lírát jelentse, se az olvasmányaimban, se ebben az esszében, ezért néhány prózai művet is bemutatok most.

Han Kang neve már nálunk is ismert, könyvei Kiss Marcell fordításában, a Jelenkor kiadó gondozásában már elérhetők magyarul is, érdemes őket elolvasni, nagyon is! Han Kang fő művei a test és lélek sebezhetőségén, a koreai történelem elfojtott sebeihez való radikális odaforduláson és a nyelv–némaság–emlékezet finom, lírai vizsgálatán keresztül rajzolnak ki egy nagyon következetes, mégis mindig kísérletező életművet. Veszteség lenne őt kihagyni akár a tervezett olvasmányaink listájáról, akár az irodalmi alapműveltségünkből…

De ott van akár Choi Jin-young kultikussá vált regénye, a Hunger (angolul Soje fordításában), melyet egy szélsőséges szerelmi történet és gyászregény műfaji határára tudnék leginkább pozicionálni. Nem véletlen az egymás mellé állítás, Han Kang Növényevője és Choi Jin-young Hungerje (a cím magyarul ’éhség’-et jelent) egyaránt a „testhorror” eszköztárával dolgozik, de szinte tükörképei egymásnak: az egyikben a megevés, a másikban a nem-evés lesz a végletekig vitt gesztus.

A Hungerben Gu és Dam gyerekkoruktól szerelmesek, felnőttként adósság, kizsákmányoló munka és uzsorások gyötrik őket. Amikor Gut a hitelezők miatt meggyilkolják, Dam hazaviszi holttestét, lemossa, fertőtleníti – és lassan elkezdi megenni, beteljesítve közös „fogadalmukat”, hogy ha az egyikük meghal, a másik magához eszi, hogy örökre együtt maradjanak. A növényevőben a főhősnő, Yeong-hye egy brutális álom után egyszerűen abbahagyja a húsevést, majd fokozatosan minden ételt elutasít, végül a „növénnyé válás” mániájába és lassú halált jelentő állapotába csúszik. Vagyis a Hungerben a test „túl sokat eszik”, A növényevőben „semmit sem kér”: mindkettő a világgal szembeni szélsőséges válasz. A Hunger elsősorban szerelmi gyászregény és társadalomkritika, a kannibalizmus egyrészt intim szerelmi gesztus, másrészt metafora arra, ahogy a kapitalizmus/adósságrendszer „feleszi” az embereket: Dam és Gu nemcsak tragikus szerelmesek, hanem olyan fiatalok, akiket az adósság és a közönyös rendszer darál be. A növényevő pedig inkább autonómia–erőszak–patriarchátus-regény, Yeong-hye döntése, hogy nem eszik húst (majd semmit), szembefordulás a családdal, a férjével, az egész normakövető társadalommal: a könyv azt kérdezi, ki lehet-e lépni teljesen az emberi erőszak körforgásából, még ha ez önmegsemmisítés árán történik is. A növényevő inkább a pszichológiai és metaforikus rétegben „durva”, a tét radikális, de kevésbé látványosan testi. A Hunger ezzel szemben olyan, mintha Han Kang regényének egy nyersebb, koncentráltabb, társadalomkritikus „párdarabja” lenne: kevesebb allegória, több konkrétum és nyers realizmus: szegénység, adósság, hétköznapi nyomor. Összegezve tehát mindezt, a két regény ugyanazt a kérdés teszi fel, a két ellentétes végletből: mit tehet a test, ha a világ elviselhetetlen?

Mi pedig itt egy időre abbahagyjuk utazásainkat és az olvasást is – noha még mindig ez a két tevékenység a legjobb akkor, ha elviselhetetlennek érezzük a világot, és elmenekülnénk előle.