Fekete Ádám darabja szakszerű szerkezeti és stilisztikai technikázással járja végig az utat, amely a despotikus, rabiátus hatalomtól a rémuralom megpuccsolásán és az újabb rossz hatalom nevetséges, kezdettől billegő regnálásán át a régi rend még keményebb, még stupidabb visszarendeződéséig vezet. Ősöreg abszurd lemez, amely történelmi érvényességét tekintve sajnos egyhamar aligha jár le, de színházban csak akkor érdemes feltenni, ha újszerű a feldolgozás minősége, friss a hangszerelés. A Puccs ezzel egyáltalán nem dicsekedhet, mert a nyolc szereplős színmű családi keretek közé szorított három generációs konfliktusai kísértetiesen emlékeztetnek Sławomir Mrożek 1964-ben írt, hétszereplős Tangójának szituációira, motívumaira. A figurák mintha visszaköszönnének a família egyedein és párosain belül, noha egy kis körtánccal, elmozdítással: Mrożeknél felkergetik a nagymamát a ravatalra, itt mindenáron el akarják tenni láb alól, végül is sikerrel stb. A családon belüli alakok kisded (bár kegyetlen) játékainak kicselezése Fekete elképzelése szerint is a külső elem, a lakáj által történik. Tagadhatatlan, hogy ezt a funkciót a Puccs egy kicsit megvirmanolja, meg is háromszorozza, ám ez keveset változtat a nagymama és a többiek fekvésén. S bár vaskos kifejezésekkel feltöltve vagy szordínósabban pukkannak a gegek, az egész legfeljebb ódonan vicces, minimálisan sem fenyegető, és nem a fogalmazás csúcsa, hogy (kb.) ?nem a te seggedből faragták az Eiffel-tornyot?.
 |
| |
Akárcsak a Tangóban, a Puccsban is a kulturális hagyomány zagyva újragondolásán keresztül mutatkozik a kisközösségi(-társadalmi) erőszakszervezet koncepciótlan, hamis, műveltségi álcába bújtatott alantassága. Bertold, az állítólagos művész-fia lenyomott fejére büntetésből óne zsenír ráülő családfő, aki munkavállaló korba érkezett és épp a munkának szentelt másik gyermekét rácsos ágyba ragasztószalagozza, Winston Churchill glóriásra világított színes fényképét őrzi a falon és folyton a nagy férfiúnak tulajdonított selejtes aranyköpésekkel hozakodik elő. Amikor a gyermekek letaszítják jelképes trónjáról a gatyában, köntösben handabandázó apát, Montesqieu arcképe fekete-fehérben hozná a felvilágosodást, de persze (más kaliberű baromságokkal) nem hozza. Amikor az apa, huszonöt kiló osztriga helyére egy ládába csempészve a maga nyolcvan kilóját, visszaveszi birtokát, természetesen ismét Churchill váltja Montesquieu-t a falon, sőt Andrássy Máté rendező úgy állítja be a pater familiast (színész-önmagát), hogy a test az angol főben folytatódjék. Szegény Churchill, szegény Montesqieu, nem ezt érdemelnék ? azaz a legcsekélyebb mértékben sincsenek hasznára az elnyújtott egyfelvonásosnak. Legfeljebb valamiféle képi jelként, zavarosan illeszkednek az apai elnyomás idején ablaktalan, gyakorta a mesterséges fénytől is megfosztott előkelő ház vaksötétjébe, illetve utóbb a kilőtt ablakú, megmásított-ugyanolyan épület homályába.
Fölösleges fontoskodás lenne ecsetelni az írói minimumot, amely ügyesen különbözteti meg az elfuserált kommunikációs és önkifejezési formákat. Ki a családi illetőségét, sarja nevét felejti el, ki képzavarokban diskurál, ki az artikuláció alá szorítja töredékes közlendőit. Mindez rokonszenvesen tréfás, vígan tempós, mindenestül jelentéktelen előadásban realizálódik, vagyis abszurdizálódik. Díszletnek nevezhető kulisszákra költséget, ambíciót nem vesztegettek. Nincs is szükség rá, a kevés járás, lépcső, s főleg fény és fényelvonás kontrasztja (meg az egyes fejekről kéklő lámpácskák sejtelmessége) elegendő a térképzéshez. A jelmezek már hatékonyabban, szociálisabban érvelnek önmagukért.
Honlap, színlap nem tudatja, ezért magunk sem jelezzük, hogy a Sanyi és Arankában voltaképp a Fortedanse Társulat van jelen. A két fiút, a sarkára álló Tituszt és a hunyász Ottobánt Sipos Veronika és Blaskó Borbála kapta. Nem derül ki a férfi/nő csere oka (az sem, az Ottónak is becézett kisebb miért lesz áruló), de e szerepek ugyanúgy megfelelő lenyomatok, mint a többi. Simkó Katalin a gépies mosolygásra beállított anyát, Irmát infantilis tragikummal egyéníti, Kádas József a ?dzsoint, dzsoint? motyogás kábulatában közlekedő lakájféléből, Astorból még a clown vonásait is előhalássza. Zarnóczay Gizella Hertája szigetszerűen, magánszámként, szóömlésével hatásos, (ifj.) Zsuráfszky Zoltán a letéphetetlen piócát, a sarlatán Drejfuszt drótozza egybe. Az író Fekete Ádám Flippként nevetést lop az amőba-életbe, Andrássy Máté csak annyira ereszti ki hangját, fizikumát, amennyire az egy apának nevezett kivégző osztag mell- és észdöngetéséhez szükséges.
Ami keveset (legkevésbé sem újat) el lehet tangózni a Puccsban, a színészek eltangózzák. Bertold, Astor, Drejfusz, Flipp?? Miért épp ezek a nevek kerültek terítékre? Ugyanúgy nem könnyű kitalálni, mint a darab feltálalásának okát.
